Vig Károly: A nyugat-magyarországi peremvidék állatvilága kutatásának története (Szombathely, 2000)

ÍZELTLÁBÚAK (ARTHROPODA) TÖRZSE Kőszeg) (ÚJHELYI, 1959b, 1966). Az Oligoneuriellakeffermuellerae újnak bizonyult hazánk faunájára ÍSJ ^ Az Eurylophella karelica faj első ízben 1997-ben került elő hazánkból. AMBRUS ANDRÁS és KOVÁCS TIBOR a Kerka-vidéken, a Hetesben és a szlovéniai Goriöko területén végeztek kutatást a faj előfordulása után. Gyűjtéseik nyomán megállapítható, hogy a faj legerősebb populációi a Szentgyörgyvölgyi-patakban és a Kercában tenyésznek. Élőhelyeit tekintve tipikus boreális elemnek tekinthető. Európában a faj jellegzetes diszjunkt elterjedést mutat, hazai és szlovéniai populációi szigetszernek. Európaszerte a kipusztulás szélén álló faj a terület egyik kimagasló értéke (KOVÁCS és AMBRUS, 1999). A Hanság területéről (Csorna: Nyírkai-Hany) került clőaBaetis buceratus faj három hím példánya. A faj hazánk faunájára nézve új (SZIRÁKI, Í998). Szitakötők (Odonata) rendje A terület szitakötő-faunájával kapcsolatos első adatokat KUNCZ ADOLF Szombathely monográfia" -ja tartalmazza: a szerző Szombathelyről öt szitakötő fajt sorolt fel (KUNCZ, 1880). Újabb előfordulási adatokat találunk KOHAUT REZSŐ monográfiájában (KOHAUT, 1896), a Fauna Regni Hungáriáé Pseudo-neuroptera fejezetében (MOCSÁRY, 1896a) és VÁNGEL JÁNOS 1905-ben publikált cikkében (VÁNGEL, 1905a). A Kőszegi-hegységben 1936 és 1941 között végzett rendszeres gyűjtések 27 szitakötő faj előfordulását bizonyították (PONGRÁCZ, 1941). A fajgazdagságot illetően első helyen a „Gübahegyi-tócsa" állt, a maga 12-13 fajával. Sajnos azóta ez az élőhely, amelyet FREH ALFONZ, WAISBECKER ANTAL, vagy SZÉP REZSŐ „Csepregi tócsa" néven említettek, megsemmisült. Kiszáradásáról elsőként VISNYA ALADÁR tudósított PONGRÁCZ SÁNDOR idézett cikkében. A Magyar Természettudományi Múzeum Állattára szitakötőlárva gyűjteményében egyetlen példány, a Libellula depressa lárvája található, melyet a Gubahegyi-tócsából gyűjtött DUDICH ENDRE, 1939. május 7-én (AMBRUS etal., 1993). Az elkövetkező évtizedekben a szitakötők kutatása visszaszorult a NyugatDunántúlon. Ennek ellenére több olyan összefoglaló publikáció is megjelent, amelyek a korábbi gyűjtések adatai mellet, újabb faunisztikai adatokról is tudósítottak (ARADI és BODÓCS, 1954; ÚJHELYI, 1955, 1959a; STEINMANN, 1959, 1962, 1984; BENEDEK, 1966a; ANDRIKOVICS, 1973). 93