Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Szelestey László: Faragó emberek, pásztorművészet

hatók. A volt balatonfüredi Lipták-gyűjtemény egyik igazi ritkaságán, egy datált, 1760-as bó'rtömlón ugyancsak megtaláltuk a piros spanyolozás nyomait, pontszerű mélyedésekbe ágyazottan. A hajdani Darnay Múzeum faragványairól felvett leltárkönyvből Vindornyaszőlósról gyűjtött „spanyolviasz-zománcos" mángorlólapickáról tudunk - l750-bó1! (Balatoni Múzeum, Keszthely, Darnay-Leltárkönyvek, 303.) Sajnos, maga a tárgy - a gazdag Darnay-hagyaték egész anyagával, valamint a keszthelyi Balatoni Múzeum csaknem teljes kollekciójával együtt - 1945-ben, a háború utolsó napjaiban megsemmisült. Darnay Kálmán hozzáértését ismerve azonban a bejegyzés hitelességében nem kételkedhetünk. S hol voltak ekkor még a külföldről érkezett pásztorok? Az első merinói juhokat 1773-ban hozták Magyarországra, pontosabban Budaörsre. A spanyolozásnak, vagyis a fában, szaruban megjelenő viaszolásnak megfelelő technikai eljárás egyébként is sokkal ősibb, voltaképpen a középkorban gyakran alkalmazott vésett aljú zománcolással azonos megoldás. Ugyancsak jóval régibb keletű a tárgyak véseteinek színezéssel való gazdagítása. Valószínű, hogy a vésett tárgyaknál is éltek ezzel az eljárással. Erre enged következtetni ugyanis, hogy az óvatosan, rétegről rétegre megtisztított felületek vájataiban a fényelnyelő fekete, illetve a fény által „megvilágosodó" piros színezés nyomai szinte minden alkalommal láthatóvá válnak. A ma ismert legkorábbi, kétséget kizáróan vasi faragópásztortól, egy nyőgéri juhásztól származó tárgy 1804-ben készült. Az általa faragott botot igazából nem ismerjük, csak kiterített rajzát őrzi a Néprajzi Múzeum adattára, R. 5368. számon. Ám a ránk maradt dokumentum által így is érdekes következtetéseket vonhatunk le a dunántúli pásztorművészet motívumkincsére és technikai eljárásaira vonatkozóan. Ez a rajz egy száz évvel késól^b általánossá váló technikai megoldást és a hozzá társuló motívumvilágot örökíti meg. Úgy tűnik, igaz az a feltételezés, miszerint a képírás ornamentumai, valamint a különféle faragóeljárások régtől ismertek voltak a falusi közösségekben. Az egyes motívumok és a belőlük komponálódó „mustrák" - ha időről időre alakultak, változtak is - hosszú emberöltőlsön át örökítődtek. A tárgykultúra textíliákon, kerámiákon, fémben és fában megfogalmazott - közös mintakincséből aztán ki-ki annyit és oly módon merített, használt fel, amennyi a hajlamainak, törekvéseinek, főiképpen az 315 605. Borotvatok. 1785. Horvátzsidány. NM 59840