Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Bíró Friderika: Az épített környezet (település és építkezés)

tôfedést követte az ormozás. A szelemenre a tető hosszában a ragok vájatába zsúpszalmát fektettek, s szalmakötelekkel kötötték le. Erre sárba hempergetett zsiápkévéket hordtak, amelyeket a gerincen egymáson áthajtva rögzítettek. Sajátos formát kölcsönöztek az épületeknek a csavart és fonott technikával készült tarajos tetőgerincek is. A zsúptetólí mellett meg kell említenünk a szalmából készült tetőket is. A karakói házbecslésben egy telek összes épülete „szolmával vannak megh födve." Egerváron 1787-ben két sövényfalú istállót és egy szekér szint „szalma födélre" vettek jegyzékbe. Ezek a szalmatetők feltehetően rázott vagy terített, esetleg felvert szalmából készültek. A szalmát valószínűleg fadorongokkal szorították a tetővázhoz. Folyók közelében nádat is felhasználtak a tetők fedésére. Hőgyészen 1791-ben egy cselédházat „újonnan nádozott födélre" készítettek el, de a disznóól is új födélre és nádra készült. A telken állt egy cséplőpajta és egy szénás pajta, mindkettőnek nádfödele volt. Vas megye távolabbi falvaiból is vannak nádfedésre vonatkozó adataink, azonban úgy tűnik, hogy a zsúppal való tetőfedés volt az általános. A templomokat, haranglábakat legtöbbször fazsindellyel fedték még azokon a területeken is, ahol kevés volt az erdő, a fa. Híresek voltak a pinkafői (Pinkafeld) zsindelykészítők, akik iparszerűen űzték e mesterséget. A kész zsindelyt kocsikra rakva messze földre eljuttatták, gyakran vásárokon is árusították. Voltak olyan nemesi házak, amelyeket szintén fazsindellyel fedtek. Bükön 1751-ben egy háznak a felét zsúppal fedték be, de a két szoba és a konyha „sindöl alatt" volt. A telken álló csigás kút is „sindöl alatt" volt. A „méh-ház", vagyis a méhes szintén „fa sindelre" készült. Genesen 1806-ban egy lakóház, egy faragóház és egy ól „fa sindölre vannak födelezve". A XIX. századi népi építészetet kutatva nem nagyon találkozunk fazsindellyel fedett paraszti épületekkel. Valójában a fazsindely nem volt jellemző a Vas megyei paraszti lakóházak tetőfedésére, ami bizonyára gazdasági okokkal és a szigorú erdőóvó intézkedésekkel is magyarázható. Az egyházi épületek, a templomok és haranglábak fedésére azonban továbbra is használták. A XIX. század derekától a téglaházak terjedésével egy időben a „cserépsindöl", vagyis a tetőcserép is lassan tért hódított a falusi építészetben. A tetőfedésre használt cserepet még a XIX. század második felében is cserépégető fazekasok készítették. Még ma is láthatunk olyan épületeket, amelyeket egyenes végű, sima felületű „házilag égetett" cseréppel fedtek be. A lakóépületek esztétikai megjelenését és építőművészeti hatását az oszlopos tornácok emelték magas rangra. Itt a Dunántúl nyugati részein kialakulásukat a lakóhelyiségek külön bejárata segítette elő, hiszen rossz idő esetén könnyebbé vált a „folyosón", a „pitvaron", az „ürögön" való közlekedés. Ha a régi házak fényképeit nézegetjük, feltűnhet, hogy a tető egy része nem a falakon nyugszik, hanem azokon túlnyúlva aszimmetrikus hatást kelt. A tetőt itt a falakra fektetett hosszú koszorúgerendák, ese'M • .