Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)
Bíró Friderika: Az épített környezet (település és építkezés)
matéréáliekból házokat építeni szokott", az uradalom téglaégető kemencét létesít az építkezők megsegítésére. 1817-ben pedig nemcsak megtiltották a fa- és sövényfalú építkezést, elrendelték, hogy a „fundamentum ... téglából ... felül pedig mórból ... tétődjön." A XVIII. század derekától kezdve, tehát részben a tiltó rendelkezések hatására, részben pedig a természeti adottságok jobb kihasználása következtében főként a folyók mentén és a sík vidékeken a földfalú házak építése dominált. A megye délnyugati területein, a Rába egész vonalán és a Hegyhát falvainak hagyományos fa- és sövényépületei mellett egyre gyakrabban feltűnnek a „tömés földből" épült lakóházak. Az északkeleti falvak korabeli építkezését is egyre inkább a tömésfalú házak jellemezték. Hőgyészen 1791-ben állt egy ház „tömésből csináltatott falakra", egy másikról is megírták, hogy „kőre épült fundamentumán tömésből csinált falai" állnak. Máshol „tömésből rakott falakkal" álltak a házak. Hasonló folyamat zajlott le a Szombathely környéki és a megye északi, északkeleti részein is. Készítése viszonylag egyszerű volt. A házhelyen kimérték a ház hosszát, szélességét, bejelölték a helyiségeket, majd a jelölés mentén fél méter széles és mély árkot ástak, amibe kavicsot, követ hordtak és agyaggal keverve fundamentumot (alapot) készítettek. A ledöngölt fundamentum fölé két sorban élükre állított pallókat helyeztek, amelyeket úgynevezett kalodafákkal fogtak össze. A pallók közé tömőfákkal földet tömtek. Mikor egy réteggel készen voltak, szalmával hintették be a falrészt, majd földet szórtak rá és ismét döngöltek, amíg be nem telt a kaloda. Ekkor kiütötték a kalodafákat, továbbvitték a pallókat, és ismét felállították a kalodarendszert, s újra elkezdték a tömési műveletet. Munka közben a nyílászárók helyét fával, téglával rakták be, hogy a fal nehogy bedőljön. A tömésfal jó idő esetén 3-4 hétig száradt. Csak ezután lehetett folytatni az építkezést, a födémgerendák és a tetőszerkezet felrakását. A XVIII. századi írásos dokumentumokban a tömött föld mellett megjelent egy másik építőanyag is: a nyerstégla vagy égetetlen tégla. Dunántúl nyugati sávjában mórtégla vagy muglitégla néven vonult be a földfalú épületek építőanyagai közé. A Vas megye egész területén elterjedt nyerstégla elnevezése német eredetű. Kőszegfalván „mugl maó"-nak hívják. Itt a téglák készítéséhez szükséges agyagot a falu közelében lévő tavakból bányászták. Ez az agyag - egyes geológiai vizsgálatok szerint - az Alpokból szél által hordott finom porból képződött. Az agyaghoz pelyvát, töreket kevertek, és ebből a masszából igen jó minőségű mór téglákat tömtek, amelyeket a napon szárítottak ki. A korabeli vagyonösszeírások szerint eleinte inkább épületrészek, egyes helyiségek kiegészítő építőanyagaként használhatták a mórtéglát. 1791-ben Hőgyészen említenek egy épületet, ami egy „cseléd Ház, egy Szobából, Konyhából, Kamarábúl loó és ökör Istállókból áll azoknak alsó része tömés, felső pedig égetetlen tégla..." 1783-ban egy balogfai (Kisunyom) hat derékból (he41
