Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Gráfik Imre: Összegezés

bá Pankasz és Farkasfa viszonylagos elkülönülését is kimutatták. A kutatás jelenlegi állapotában úgy tűnik, hogy e jelenség mögött alapvetően földrajzi, történeti és vallási különbözőségek vannak, valamint kisebb mértékű nyelvhasználati, nyelvjárási eltérés. Mindezeknek hatása, tükröződése a tárgykultúrában még nincs ugyan megbízhatóan feltárva, eddigi ismereteink szerint föltehetően nem túl jelentős. Az Őrségen belüli táji tagolódásnak azonban föltűnt más magyarázata is, jelesül az egyes falucsoportok vásárba járási szokásainak eltérő volta és irányultsága, melynek egyaránt lehet kiegyenlítő és differenciáló eredménye az anyagi kultúrában, tárgyi ellátottságban, melyek feltárása még folyamatban van (SZABÓ 1989: 38-40). Meglehetős bizonyossággal állíthatjuk, hogy a vasi Hegyhát, bár elsősorban tájföldrajzi meghatározottságú, több vonatkozásban néprajzi egységként is értelmezhető. Körülhatárolása nem problémamentes, legszűkebben véve azok a települések tartoznak ide, melyeknek nevében a Hegyhát előtag megtalálható. Ez nagyjából a Hegyhátszentmárton-Hegyhátszentjakab vonaltól északra Hegyhátgyertyános (ma Bejcegyertyános egyik része) Csehimindszent-Mikosszéplak vonaláig terjed (BARBALICS 1987). A Hegyhát egykor zárt erdőterület, aminek emlékét a középkor óta ismert, ma is létező Farkaserdő őrzi. Több kisnemesi községe volt. Korábban jelentősebb szőlőművelése önellátó szintre sülylyedt, s fokozatosan megnőtt a vidék állattartó szerepe. Területén Vasvár lát el központi funkciót (KÓSA-FILEP 1975: 115). A Dél-Nyugat Dunántúl táji tagolódására vonatkozó legújabb kutatások, századunk első felére vonatkozóan a vasi Hegyhát esetében is feltártak egymástól elkülöníthető, s egymással szorosabb egységet mutató falucsoportokat. Az elsőbe Hegyháthodász, Hegyhátsál, Katafa, Nagymizdó, Szarvaskend, Döröske és Halastó tartozik; a másodikba öt volt nemes falu: Telekes, Gersekarát, Kutas, Lakhegy és Andrásfa; a harmadikba három parasztfalu: Petőmihályfa, Hegyhátszentpéter és Győrvár (SZABÓ 1989: 40-41). Jellemzőnek tekinthető önmeghatározásukon túl, tanulságokkal szolgál a vasi Hegyhát munkaerővándorlásának vizsgálata is (CSORBA 1989), melynek a tárgykultúrára való esetleges hatását még nem mérte fel a néprajztudomány. Vas megye népművészeti örökségének kutatása jelentős faragóközpontként - s ily módon talán nem túlzás állítani, hogy népművészeti szempontból nézve, néprajzi kistájként - tárta fel a Kemenesalja, illetve Kemeneshát egy szűkebb területét az ún. Csert, melynek neve (ismeretes Cserhát alakban is) egykor összefüggő erdőterületre utal. A vizsgálatokból az derült ki, hogy a XIX. századi közepétől nem túl nagy számú, de virtuóz faragótudású és stílus-, valamint iskolateremtő hatású pásztorfaragók dolgoztak e tájon. A Cser legkiválóbb faragóját a téma kutatója a dunántúli pásztorművészet egyik legszuverénebb egyéniségeként jellemzi, s munkáit a „képírás" csúcsteljesítményei között említi. A XIX. század második felében jellegzetes tárgycsoport; az állótükrök 361