Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Gráfik Imre: Összegezés

dék (M. KOZAR 1984) legújabb kutatása azonban ezen az egységen belül is feltárt bizonyos belső tagolódást, mégpedig két kisebb falucsoportra (SZABÓ 1989: 37-38), melynek vizsgálata, s főként tárgykulturális - netán népművészeti - vonatkozású igazolása még nem tekinthető lezártnak (BARABÁS 1989). A népművészeti örökség kutatása is megerősítette az Őrség történeti-táji és néprajzi egységként való értelmezését. Eltekintve a szakirodalomban fel-fellángoló - történeti Őrségre vonatkozó körülhatárolási vitáktól, a főként életforma- és életmódkutatások alapján (KARDOS 1943, DÖMÖTÖR I960, TÓTH 1971, BÍRÓ 1975) behatárolt mai Vas megyei Őrség, tárgykultúrájában is jellegzetes egysége a Nyugat-Dunántúlnak. Kétségtelenül itt a legerősebb a famegmunkálás hagyománya, főként ún. nagytárgyi emlékanyagát tekintve, beleértve az építkezés, a bútorok, valamint a gazdasági és háztartási eszközök körét. A kisebb tárgyak esetében azonban sajátos térbeli eltolódást tárt fel a kutatás: „Vas 677 megyében elsősorban a fában gazdag Őrség lakóinak a faragótudománya ismert, és logikusnak tűnhet a feltételezés, hogy a mángorlók, borotvatokok, fűszertartók s egyéb kisebb tárgyak kialakításában is ők jeleskedhettek leginkább. A XVIII. századi emlékanyag valóban ezt erősíti meg. A múlt század kezdetétől azonban gyérül a faragott tárgyak száma. A súlypont mindinkább eltolódik. A legtöbb cifrázott tárgy ekkortól a Kemeneshátról és főként a Kemenesaljáról származik. Feltételezhetően ezek nagy része az említett területeken is készült. Mindez érthető is, hiszen a fában, erdőkben bővelkedő Őrségben sokkal kevesebb pásztor tevékenykedett, mint a rétekben, legelőkben gazdag folyóvölgyekben, a Rába és a Marcal térségében. Ez az időszak, tehát a múlt század első évtizedei ugyanis már egy újabb keletű népművészeti ág, a pásztorművészet kialakulásának, fokozatos térhódításának a kezdete." (SZELESTEY 1992: 72) Más vonatkozásban ugyancsak ez az időszak, amikor Nemesnépi Zakál György 1818-ból írja le egyidejűségét az archaikus, régies és hagyományos („maga saját kezével szőtt, fonott és készített") ruházatnak, valamint az ipar és a kereskedelem szolgáltatta alapanyagból, a városi és polgári divat hatására formálódó öltözetnek („csalárd ruhapoma", illetve „elfajult módi"). A tárgykultúra két, igencsak különböző területéről felidézett XIX. századi jelenségek, pontosabban folyamatok - s a példák természetesen bővíthetők -, azt jelzik, hogy Nyugat-Magyarországnak e térségében sajátos együttélése figyelhető meg a kultúra és a műveltség „archaizmusainak", azaz a régies stílusnak és a „modernizációnak", azaz az új stílusnak. A magyarázat erre nem egyfajta „időtlen hagyomány", továbbá semmiképp nem egy, az utókor által - olykor - túlértékelt hagyománytisztelet. Meglátá676. Szék. Az egykori szélesebb körű őrségi faragókészség XX. századi példája, kései remeke. Velemér, 1920-as évek. Magángyűjtemény 677. Faragott kévekötő bot, évszámmal és monogrammal „1897 NR" Szalafő

SM 59.108.1 678. Mángorlófa, faragott és spanyolozott díszítéssel. Egyházashetye. SM 59.44.1 357