Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Szelestey László: „Hírök, nevök fennmarad ...” (Vasi betyárok faragott tárgyakon)

Keszthely. Leltárkönyvek 3624.) A Néprajzi Múzeumban őrzött faragvány elnagyolt alakjai, szinte csak jelzésszerű, a természetelvű ábrázolással semminemű rokonságot nem mutató megfogalmazása, a fegyvereknek az alakoktól „elszakított" megjelenítése egyaránt arra enged következtetni, hogy a készítő valahol a Dunától keletre sajátította el a faragás tudományát és ezzel a már rögzült alkotói gyakorlattal érkezett a Balaton-felvidékre - ahonnan ez a két mángorló eló'kerijlt -, talán éppen rovott múltja eló1 menekülve. Ezt erősíti meg az is, hogy a tárgyakra a három ismert alföldi betyár, az 1816-ban a fegyverneki pusztán felakasztott Betskereki, Palatinszki és Zöld Marci, feliratokkal is azonosított alakjait véste a faragó. (A „haramiák" vezérét, Zöld Marcit csak az elpusztult darabra véste rá!) Ezek a tragikus sorsú „kóborlók" azonban már egy nem sokkal korábbi, 1833-ban megszületett alföldi mángorlón is megjelennek. (MNL 5: 624) Ám ennek a faragványnak semmi köze nincs a hajdani pásztorok munkálkodásához. Életképszerűen megkomponált, térbe állított csoportképet láthatunk a tárgyon. A kocsmai jelenetnek a népművészet, a képírás ezekben az években még tisztán artikulált nyelvezetétől idegen, bizonyíthatóan a korabeli ponyvák sematikus képeitől inspirált színpadias volta alapján joggal gondolhatjuk, hogy készítője, Oroszi György polgáremberként, feltételezhetően rézmetszőként fogott a fából kialakított tárgy megmunkálásához. Maguk a „mintául" szolgáló betyárok a szökött katonákból, de talán méginkább a próbált, tehát börtönviselt vagy éppen az igazságszolgáltatás elől menekülő pásztorokból verbuválódtak kisebb-nagyobb csapatokká. S mint Bálint Sándor megfogalmazza: »A szegénylegények már a kuruc időkben, majd a múlt században, főleg az abszolutizmus alatt, hibáik és bűneik ellenére is olykor a nemzeti ellenállás népi hőseinek számítottak. A jobbágysorban élő, kiuzsorázott parasztság a maga emberi álmait érezte bennük megtestesülni, akik a fennálló renddel szembefordultak, és a maguk romantikus, szervezetlen módján lerombolni igyekeztek. Kétségtelen azonban az is, hogy itt egy hanyatló, kötetlen életformának az összeomlásáról is szó van, mert ennek a nomád világnak el kellett buknia a múlt században bontakozó modern technikai civilizációval és a polgári államberendezéssel szemben. Az új gazdasági és művelődési formákba való beilleszkedés nem mehetett nagy emberi zökkenőik nélkül. Sokan az életükkel fizettek azért, mert uralkodó osztályaink a maguk hatalmi és gazdasági érdekein nem láttak túl, és eszük ágában sem volt, hogy parasztságunk ellátatlan rétegeit, éppen a földmívelés fokozott terjedésével mindinkább fenyegetett pásztortársadalmat új munkához, egyben méltóbb élethez juttassák. Ezek után a korai kapitalizmus, illetőleg a liberalizmus korára annyira jellemző létbizonytalanságban, emberi elhagyatottságban szinte rákényszerültek a „szabad" életre.« (BÁLINT 1981: 203-204) Ritka az olyan elfogulatlan hang, mint Bálint Sándoré, aki ugyan a szegedi betyárvilággal kapcsolatban írja meg lényeglátó 652. Mángorló, 1833- Alföld. Oroszi György munkája. NM 134418 339