Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Szelestey László: Faragó emberek, pásztorművészet

XVIII. századtól századunk elejéig követhető nyomon. Elsőként rögtön egy igazi kis remekkel indul ez a sorozat. Véleményünk szerint ugyanis a ZsennyérŐl származó kos szobrocska még a XVIII. században készült, bár az igazat megvallva, olyannyira kortalannak tűnik, hogy a megjelenítése alapján akár még távolibb idó'be is datálhatnánk. Magának az állatnak a teste mind egyes elemeiben, mind a ráíródott jelszeru elemekben értelmes üzeneteket hordoz. Már e kis szobor fémes hatást keltó, poncolt felületet utánzó megjelenése is figyelmet érdemel. Egyrészt bizonyítja, hogy készítőjétől mi sem állt távolabb, mint az élethűségre való törekvés, másrészt a Kos, pontosabban az abban otthon levő Mars fémjére, a vasra is utalhat. A robusztus állatfigura nyilvánvalóan egy robbanó, a tavasz kezdetén megnyilvánuló erőnek a konkrét plasztikai megfogalmazása. A címerként viselt szarvával mintegy akkumulálva a megnyilatkozni kívánó energiákat. Rózsa János a Zsennyétól alig néhány kilométerre fekvő Rumban látta meg a napvilágot. Ennélfogva szinte biztosra vehetjük, mint faragóember, találkozott az imént bemutatott kis szoborral; alakos, lovas pipái méltó párjai is lettek az erőtől duzzadó kisplasztikái remeknek. Az 1994 novemberében Debrecenben megrendezett Pipaszó cimű kiállítás ezeket az unikális füstölőeszközöket még mint ismeretlen zalai alkotó darabjait tárta a közönség elé. Idólcözben a stíluskritikai vizsgálatok nyomán kiderült, hogy a Vas megyéből már fiatalon a Balaton-felvidékre került Rózsa János faragta ezt a megkapó sorozatot. A tárlat katalógusában még nyolc ilyen darabról írtunk. Ezekből kettő a háború során elpusztult. Az elmúlt időszakban a tárgycsoport újabb faragvánnyal gyarapodott: a tápiószelei Blaskovich Múzeum is őriz egy ilyen pipát. A sorozat legelső, még hagyományos formájú darabja a szombathelyi Smidt Múzeumban található. A késól^bi tárgyak formálása azonban már arra vall, hogy készítőjük a kisplasztikái megjelenítést tartotta szem előtt. A katalógus egyik írásában ezekről az alakos, lovas pipákról írtuk: „...a faragványok egy öntörvényű alkotó szuverén megnyilatkozásai, a sorozat darabjai egymásból kibomló variánsok. Felesleges tehát bármiféle inspirációs források után kutatni. (Itt a feltételezett eló^képekre, az ún. aquamanilékre utaltunk.) A reformkor embere még nem külsó'parancsoknak engedelmeskedik, hanem belső látásának megfelelően alkot. Teremtő ösztöneit, fantáziáját még nem bénítja a teljesítménykényszer, ezért őmég nap mint nap megélheti a termékeny, ihletett pillanatokat (órákat). Miként másokból, kortársakból a dal, faragónk kezéből ugyanilyen magától értetődően kerültek ki a világ rendjét, teljességét megidéző kis faragványok - áradó formai leleményről tanúskodva. Itt a formateremtést, a tárgyalkotást faragványról faragványra a maga teljességében, mintegy in satatu nascendi érhetjük tetten. Tárgyi emlékek vonatkozásában - különösen ilyen töménységgel és egylényegíí sorozatként - nem ismerünk más alkotótól hasonlóan gazdag emlékanyagot. " (SZELESTEY 1994: 38-39) 648. Pipafej. XIX. század vége. Jánosháza környéke. Jánoshaza. 70.91.1 333