Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Szelestey László: Faragó emberek, pásztorművészet

kéről a Cser legelőkben gazdag területére vetődött pásztor. Az ő munkálkodása több mint egy évtizeden át, 1824-t^ 1836-ig követhető. Mángorlóin kívül más munkáiról egyelőre nem tudunk. De az eddig fellelt tárgyai alapján is elmondhatjuk, hogy a nyugat-dunántúli pásztorművészet korai korszakának ő az egyik legjelentősebb képviselője. Ábraegyüttesei rendkívül virtuóz, biztos kezű alkotóra vallanak. Még mielőtt a figurális kompozíciók készítői felléptek volna, faragónk mintegy utolsó összegzésként megpróbálta a régi „stíl" minden értékét és erényét felmutatni. A Janzsó György és Szép Ferenc által intonált hang nála szólal meg a legtagoltabban. Ő azonban, feltehetően - nem is próbálkozott az alakos ábrázolással. A másik útmutató mestertói, Király Zsigáról már részletesebben szóltunk. Itt csak megemlítjük, az ő munkássága jelentette a másik tájékozódási pontot a Cser faragói számára. A terület első számú alkotóegyénisége, Jónás Vendel a két, ellentétes irányú törekvést harmonikusan illesztette munkásságába. Az innen is, onnan is érkező hatás azonban nála csak érintőleges volt. Bár mindmáig csak két művét ismerjük, vitathatatlan, a dunántúli pásztorművészet talán legszuverénebb mestere volt: Király Zsigához hasonlóan szintén összegző, a korai, elvontabb ábraegyüttesek, valamint az alakos ábrázolások ötvözője. Ám nála még a másoknál statikusabbnak ható elemek is szinte mozdulni látszanak, hogy virtuális áramló, hullámzó részleteikből végül is tökéletesen egységes, kiegyensúlyozott kompozíciók szülessenek. Az alakok méretezése, arányrendje, az összképbe való illesztése tökéletes biztonsággal megoldott. S az már a korai, 1851-ben faragott mángorlóján is. Pedig akkor mindössze 17 éves és gyaníthatóan, más juhászbojtárokhoz hasonlóan, írni-olvasni sem tud. Honnan mégis az ösztönös teremtőerő, a már-már felülmúlhatatlan formálókészség a szinte még gyermekemberben? Ennek a megválaszolása azonban - akár az alkotáslélektan, akár a pedagógia oldaláról közelítsünk is a kérdéshez -, nagyon messzire vezetne, önálló, külön tanulmányt igényelne. A 21 évvel késó'bb, 1872-ben megformált ötlyukú hosszúfurulya kivitelezése, ha lehet, még nagyobb szakmai bravúrt jelent. Hiszen, gondoljuk csak meg, itt egy alig néhány centiméter átmérőjű hengerpalást görbült felületén fogalmazta meg sávokra osztott kompozícióját, karcolta, spanyolozta annak részleteit, képíró világának alakjait, beszédes ábráit. A több mint két évtizeddel későbbi tárgy motívumfüzéreinek a kialakítása nemcsak hogy további töretlen alkotóerőről vall, de a korai művével való szoros formai, stiláris egységéről is. Nyilvánvaló tehát, hogy készítője az eltelt időben is gyakorolta a faragást, ha az ebból az időszakból származó tárgyait egyelőre nem is ismerjük. Feltételezhető azonban, hog^ Jónás Vendel nera tartozott a termékeny alkotók közé. Ez a magyarázata gyaníthatóan annak is, hogy hatóköre a jeles elődnél, Király Zsigánál sokkal szűkebb, szinte csak a Cser faragópásztoraira szorítkozó. Ám ezek a magasabb rendezői elv nyomán, a képírás, a jelalkalmazás íratlan szabályainak ismeretével 328