Gráfik Imre: Vas megye népművészete (Szombathely, 1996)

Szelestey László: Faragó emberek, pásztorművészet

teljesen más világot képvisel. Ezekről a tárgyakról már nem a természettel együtt élő ember mélyebb és érzékletesebb tapasztalatainak jelekké átformált szerves rendje köszön vissza, hanem a látvány lehetőleg minél hűségesebb, precízebb megörökítése. Az önálló kis képekként létrehozott kompozíciók ily módon mindinkább az ún. magas művészet felé közelítenek. Romlottabb változatban ez a szemlélet nyer ismét képi kifejezést a múlt század végétől a faragópásztorok munkáinak egy, sajnos túlságosan is gyakran publikált részén, hogy idővel majd a népi iparművészet sarjadhasson ki ebből a vonulatból. Az előbbiekben két, egymástól eltérő szemléletmódnak eredtünk a nyomába, a lőportartók kapcsán, de természetesen nemcsak azokra szorítkozó érvénnyel. Az eltérő alapozású megjelenítés nyilvánvalóan több tárgycsoporton is tetten érhető, ezért nem is lehet a későbbi időszak más-más típusú faragványait kizárólagosan a porszaruktól eredeztetni. A bevezetólDen idézett megállapítás, a fával való tevékenység széles körű és intenzív volta a XVIII. században is érvényes kellett hogy legyen. Különben mi magyarázná egy sajátosan új ugyanakkor gyökereivel sok szállal a múlthoz is kötődő - népművészeti ágnak a Kárpát-medencében való kiterebélyesedését? Akkor, amikor másutt már inkább csak nyomai találhatók a paraszti kultúra megnyilatkozásainak. Nálunk az állattartók ilyen irányú tevékenységé olyan hallatlanul gazdag, nagyszámú és sokszínű faragott emlékanyagban örökítődött ránk, ami minden bizonnyal példa nélküli. (Csak ezrekben mérhető a mindmáig megőrződött pásztorfaragások nagyságrendje!) Vas megye sem szűkölködik ilyen tárgyakban. S a kutatás újabb és újabb rétegét fedezi fel ennek az örökségnek. Sokáig hittük, hogy az ilyen emlékekben a Balaton-felvidék, az egykori Zala vármegye és Somogy a leggazdagabb, ma már tudjuk, a Vasban élt állatőrzők, közülük is elsősorban a juhászok, szintén jeleskedtek e népművészeti ág kivirágoztatásában, fólíént a spanyolozott tárgyak megformálásában és gyarapításában. Ezek java a Kemenesháton, s még inkább Kemenesalján született. Itt, a rétekben, legelőkben gazdag folyóvölgyekben, a Rába és a Marcal térségében élt a legtöbb pásztor a hajdan volt időkben. Az állatőrzólí azonban a korábbi évszázadban is hódoltak ennek a foglalatosságnak. Ám sem a stílus, sem a motívumkincs, de még a kivitelezés mikéntje sem árulkodik egyértelműen arról, kik lehettek e korai tárgyak készítői. A faragók és a használók kilétéről, társadalmi hovatartozásukról alig van támpontunk a XVIII. századi darabok lajstromozásakor. Csak feltételezzük, hogy az ekkortájt megformált mívesebb tárgyak a famegmunkálásban nagyobb jártasságra szert tett mesteremberek, céhtagok vagy éppen a faragótudományukról híres molnárok művei. Egy 1780-as datálású mángorlóról ugyan a korabeli matrikulák alapján sikerült kideríteni, hogy azt a fiatal bejei molnár, Csápli János készítette, egy-egy azonosított, beszédes emlék azonban még kevés ahhoz, hogy általánosíthassunk, meg312