Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

olyan, aki Magyarországról került ide, és nem alsóőri. Ugyanezt tapasztaltam a többi magyar településen is. Ez a megkülönböztetés azonban nemcsak engem érintett, hanem azokat is, akik burgenlandi magyarként a szomszédos községből települtek át. Az az asszony, aki mintegy húsz évvel ezelőtt Őriszigetről jött ide férjhez, mindig csak a „szigeti asszony" maradt annak ellenére, hogy ő „asszimilálódni" akart. Annak idején ezt nehezen értettem meg, az azóta Ausztriában gyűjtött tapasztalataim számomra olyan pozitív megállapításhoz vezettek, hogy az ilyen vonatkozású asszimilálódás egyoldalú szándék alapján nem lehetséges. Ezt a kérdést még nem vizsgáltuk meg elégségesen. Annak ellenére, hogy sokoldalú tapasztalataim alapján sok részletet meg tudnék válaszolni, ezt későbbi munkámban szándékozom megtenni. Ebben a fejezetben csak az olyan esetekre, illetve személyekre térek ki, akik a magyar települések elbeszélőkultúrájában is megmutatkoznak. Itt csak azt említem meg, hogy az elbeszélésanyagban a közösségen kívül állók milyen formában jutnak szóhoz, illetve kívülállásuk milyen belső okoktól függ. A tanácsülési jegyzőkönyvek bizonysága szerint, az idegenből betelepültekkel szemben már a múlt században is megvolt az előítélet bizonyos formája. A pap, a tanító, az idegenből letelepült kis boltos ugyan azok közé tartoztak, akikre a falunak szüksége volt, ez azonban nem jelentett befogadást akkor sem, ha tekintélyre tettek szert. Az említett jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy a pap szavát a faluközösség ügyes-bajos kérdéseinek megtárgyalásánál ugyan meghallgatta, a döntésnél azonban véleményét mellőzte. Vallási ügyekben, ha néha morgolódva is, követték előírásait, de a falu és a közte levő távolságot betartották. A templomban és a plébánián belül ő volt otthon, a faluban azonban annak lakói. Ezt felekezeti különbség nélkül megtaláltam, amely azonban a katolikus papra jobban érvényes volt, mint a protestáns lelkészre. Ennek a különbségnek is megvannak az okai. A protestáns lelkészt a gyülekezet választja, odakerülése a kurátorok döntésétől függ. A választásnál nemcsak az ő lelkészi képességeit, hanem felesége személyiségét is tekintetbe veszik. A belső rend a családok (szülők, gyerekeik, rokonság) egymáshoz kapcsolódására épült fel. Ma, a megváltozott életformában is, érvényben maradt az az íratlan törvény, amely szerint a közösség ügyeibe, csak házas férfiak szólhatnak bele. De ehhez falubelinek is kellett lennie. A lelkész ugyan házas volt, de nem falubeli, gyakran csak néhány évig maradt egy eklézsián. A protestáns vallások előírásai révén őt ugyan nem tekintették „míthikus" alaknak, de mégis olyan hivatalos személy maradt, aki bárkit kiprédikálhatott. Mindennapi élete, személyes kultúrája, társadalmi kapcsolatai eltértek a falu lakóitól. Ha az egyes családi békítési akcióitól eltekintünk, megállapíthatjuk, hogy erősebb közeledési kísérleteit rendszeresen visszautasították. A lelkésztől függött, hogy ő ezt időben észrevette-e, avagy konfliktus alakult ki. Egy út volt számára csak nyitva és ez feleségétől, a nagytiszteletű asszonytól függött, illetve attól, hogy ő hogyan találta meg az utat a falu asszonyaihoz. Betegápolás, a gyerekekkel kapcsolatos beszélgetések során őt az asszonyközösség egy határig befogadta. Ő is feleség és anya volt. Ezeken a közös gondokon kívül azonban ő sem szólhatott másba bele. A protestáns lelkész jobban függött a falutól, mint az tőle. Ha nem tudott beilleszkedni, az egyházközségi tanács ki is rakhatta. Életformáját tu88