Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

élete folyamán nem éltek benne tudatosan, de idős korában, amikor egyre jobban múltjába tekintett vissza, unokáinak mesélt el. Ezt a „múltba visszatekintést" nemcsak nála, hanem másoknál is feltűnően gyakran találtam meg. Az aktív életben bentállók gyerekkorukról alig mondtak valamit, illetve erről vagy hallgattak, avagy csak annyiban válaszolták meg, hogy „ahogy akkoriban szokás volt". A nagyszülőknél, elsősorban a nagyanya-unoka kapcsolat során, a gyerekkorra való emlékezések képezték az elbeszélésanyag többségét. Amennyiben mi elbeszéléskutatás alatt nemcsak az eddigi hagyományos anyag vizsgálatát értjük, hanem a közösségen belül elbeszéltet is, szükséges lenne a jövőben ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozni. A korábbi értelemben vett mese- és hiedelemmonda-anyag az életforma-változás következtében egyre jobban visszaszorul, sok vidéken ki is hal, megmarad azonban az elbeszélés-kultúra és az elbeszélő személyiség. Kálmán Mária elbeszélésanyagának többsége emlékezés. Emlékezés arra is, amikor ő Szigeten élve bábáskodott. Mint már említettem, az evangélikus faluban csak két katolikus család élt és ezek nem tartoztak teljesen a közösséghez. Ez elbeszélő asszonyukra is vonatkozott. Csulak Róza bemutatásánál láthattuk, hogy ő is a „közösség peremén" élt, anyja foglalkozása következtében sohasem nőtt bele az alsóőri életformába, de mint külső megfigyelő ismerte annak minden megnyilatkozását, főleg azokat a jelenségeket, amelyek az asszonyi élettel voltak kapcsolatosak. Megállapítottuk, hogy nem a falu alakította az ő kultúráját, hanem ő a faluét. Hasonlót figyelhettem meg Szigeten is. Belső okok miatt mindketten kinőttek a paraszti életformából, annak hordozóival azonban kapcsolatban maradtak, hiedelemvilágát erősen befolyásolták. A szigetiek egyöntetű véleménye szerint, ők a babonákban nem hittek, az a „katolikusok dolga". Kutatási eredményeim nem ezt bizonyítják. Az evangélikusoknál ismeretlen „az egyházhoz menés", a beavatás. Nem ismeretlen azonban a megnyomás, a kicserélt gyerekkel kapcsolatos hiedelem. Ettől minden szülőaszszony félt. Ennek megakadályozására Kálmánné nemcsak a „zsidókeresztet" rajzolta fel az ajtóra, hanem a szülőágyba a kés mellé a rózsafüzért is befektette. Keresztelőig így volt az evangélikusoknál is. A nyírfának és az abból készített seprűnek itt is védő erőt tulajdonítottak, de még jobban használt, ha az ágakból keresztet csináltak. A katolikus falvakban ezt a nyírfakeresztet virágvasárnap a barkaszenteléskor szintén megszenteltették úgy, hogy a csokorba belekötötték. Ezt az istállóajtóra szegezték, hogy a tehenet megrontó erőt elvegyék. Evangélikus nem ment katolikus templomba és a virágvasárnapi körmeneten sem vett részt, de féltette tehenét és hitte, hogy ez a kereszt használ. Ők is megcsinálták a keresztet és megkérték a katolikusokat, hogy azt szenteltessék meg, amit legtöbbször Kálmán Mária tette számukra lehetővé. A vajúdás ideje alatt, néha órák hosszat, ült a szülőasszony ágyánál és őt szóval tartotta. Ilyenkor azt a hiedelemanyagot mesélte el, ami saját vallásos hitével volt kapcsolatos. Ez átment az evangélikus asszonyok hiedelemvilágába úgy, hogy azok ezeket a jelenségeket nem a valláshoz tartozónak tekintették. Ezt azért tartottam szükségesnek itt megemlíteni, mert az asszonyok hiedelemvilága, az anyák közösségén belül, kimutathatóan különbözött a férfiakétól. Egyezések csak a gazdasági élettel kapcsolatos hiedelmeknél tapasztalhatók. 84