Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

templomszeren oly hallgatag férfi a felszeri kortársak szemében a legjobb elbeszélő volt. Az elbeszélő fogalma alatt itt is azt értették, aki nem mesét mond, nem a boszorkánysággal foglalkozik, hanem olyasmiről beszél, aminek tanulsága van, ami a többiek okulására szolgál. Ő tudálékoskodás nélkül arról beszélt, amit olvasott, a történelemről, a gazdasági szakkönyvekből szerzett ismereteiről. A mesemondót itt mindenki szószátyárnak tekintette és ez a cím számára a legnagyobb sértést jelentette volna. Irodalmi és szakirodalmi ismeretei révén, de azért is, mert ő tudását megfelelő formában tudta továbbadni, okos embernek tekintették. Alsóőrön igen hittek a rontásban, a boszorkányokban. A faluban senki sem hadakozott olyan erősen e hit ellen, mint Győrök János. Igyekezett mindenkit meggyőzni arról, hogy ilyesmi nem létezik. Hittek ugyan neki, hogy a tehén tejét nem a boszorkány vette el, hanem jobban kellene etetni (146. sz.), de azért legjobb hallgatója is, amikor tehenével újra baj lett, csak a boszorkányra gondolt. Elmondta azt is, amit a „régi öregek" a szabadságos huszárt megtámadó, tüzet okádó macskáról beszéltek. Úgy mondta el, amint gyerekkorában hallotta, de hozzátette: „Hát én úgy felrúgtam vóna ászt a macskát, ha már huszár vagyok, hogy kilenccer hömbölgött vóna." (147/a. sz.) Még fiatal házas korában vállalkozott arra, hogy a boszorkánynak vélt haldokló öregasszonytól majd átveszi a „baszorkánságot", hogy az végre meghalhasson. „Észt csak hitték, meg monták... Montam, hogyha senkise veszi át, én emegyek, átveszem tűle ... Hát én nem is menten el hozzá ügyi, úgyis tuttam, hogy uccse tud semmit átadni." (148. sz.) Azt is elmondta, mit beszéltek a forgószélben utazó boszorkány lábába beledobott villáról, de oktatva hozzátette: „Hijába magyarásztuk, mesétük azután, hogy má üdősebbek lettünk, hogy ez lehetetlenség. Aki észt monta, az azon állt." (150. sz.). A megnyomó boszorkány hiedelmét is elmondta, de okítva úgy fejezte be: „De, hát én nem láttam, meghat nem is hiszem ugye, hogy vót. De, hát ijjen vót a néphit. Nem vót akkor naptár, hogy olvasni tuttak volna." (152. sz.). Kilenc elbeszélését közlöm a szöveggyűjteményben. Kivétel nélkül mindegyiket úgy mondta el, hogy a korábbi hiedelmek értelmetlenségéről akarta meggyőzni hallgatóit. Annak ellenére, hogy legtöbben nem hittek neki, mégis értékelték, mert nem félt a boszorkányoktól, volt bátorsága velük szembeszállni. Úgy is mondhatnánk, volt mersze szembeszállni közösségének avval a világával, ami szerinte idejét múlttá vált. Annak sem örült, hogy én az ilyesmit felveszem. Győrök János bácsi, ma Alsóőr legidősebb embere, a haza fogalma alatt saját és ősei szülőfaluját értette. Ebben dolgozott, ebben élt és ezért vállalta magára a felelősséget. Tudatos magyar maradt, de magyarságát nem azonosította Magyarországgal. Életútja sem volt kanyargós. Csak a felszertől az alszerig ment. „Nézze, mink úgy marattunk, ahogy vótunk. Csak uj határt húsztak. Unokabátyám ojjan magyar érzelmű vót, ü átment Magyarországra. Ott lett pap. (145. sz.) A rokonságbú egy, az Bécsbe ment, ma már velem sem akar magyarul beszéni. Egy másik, az Brégenzbe, úgyis tuggya, hol van, ottan kapott állást. Közjegyző. Itt meg csak visszamaradunk. Maga meg örül neki, hogy ittennek, annyi baszorkánságot talál." 66