Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ELŐSZÓ HELYETT „Egyszer volt, hol nem volt, a Dunán túl, az Óperenciás-tengeren innen, ott, ahol a nap az egyik oldalon fölkel, a másikon meg lemegy, volt egyszer egy kicsi madárka. Ennek a kicsi madárkának aranyból volt a tolla. Ha rásütött a nap, ezernyi színben csillogott, ragyogott, tündöklött, hogy a szem majd belevakult. A szemei gyémántból voltak. Ez a madárka igen kicsi volt, de ha fölszállt a levegőbe, majd elérte az eget. Ott a magasban lebegett egy helyben, mint egy kis pacsirta dalolt, énekelt úgy, hogy majd a szíve beleszakadt. De aztán ahogy az évek múltak, egyre ritkábban repült fel. Nem merte fészkét elhagyni, mert mindig a kicsi fiaira vigyázott. Ott gubbaszott és a két kis lábával úgy megkapaszkodott, hogy sem a vihar, sem a kányák, meg a tolvaj szarkák sem tudták onnan kirángatni. Na, de aztán mindig több kánya támadta meg, csípték itt, marták ott. Hát a végén úgy megkopasztották, hogy az arany tollakból még csak mutatóba is alig maradt valami. Mit volt tenni, mit nem, a kicsi madárka elment a bádogoshoz és avval csináltatott uj tollakat. Az meg is csinálta, a madárka meg azokat egyenként bearanyozta. De bizony hiába volt az. Akárhogy aranyozta, az bizony már nem ragyogott. Hát hogy is? Nem volt már igazi, meg nehéz is volt. Nem tudott már többé felrepülni, aztán ezután már nem is énekelt a magasban. Az már csak a fészkében gubbasztott, abba kapaszkodott. A fiait védte. Aztán hogy a kánya ne csíphesse el őket a levegőben, azokat sem engedte repülni. így aztán azok azt nem is tanulták meg. Aztán mert nem repültek, nem is énekeltek. De hiába gubbasztott a fészekben, hiába védte kicsi fiait, azok mindig csak elveszelődtek, mindig kevesebb maradt meg. Aztán ami megmaradt, az sem tudott már repülni, meg a tolla sem ragyogott, a hangjukból meg csak olyan károgásféle lett. Aztánmeg, mert a lábukkal mindig olyan erősen kapaszkodtak, azok is görcsöt kaptak, elgyöngültek. Az lett a vége, hogy a kicsi aranymadár teljesen elerőtlenedett. Most csak fekszik fészkében, ott vergődik szegényke, de már arra is alig van ereje. Hát bizony az egyre halkabban csipog. A varjak meg mindig elrabolják kicsinyeit. Hát persze, mert már nem tudja védelmezni őket. Az a kicsi nyulacska, amelyik a Dunán túl, az Óperenciás-tengeren innen, ott, ahol, a nap az egyik oldalon fölkel, a másikon meg lemegy, ide-oda futkároz, az mondta ezt el nekem. Hiszem is, nem is, de valami igaznak csak kell lenni benne, mert a csipogást már magam is alig hallom." A költői lélekkel megáldott alsóőri Bába Róza néni költötte ezt a mesét, nemsokkal halála előtt akkor, amidőn egyszer késő éjszakáig a burgenlandi magyarok történetéről, azok múltjáról és jelenéről beszélgettünk. Virágnyelvének gondolatmenetét megértettem akkor is, ha nem értem meg, hogy az ő aranymadara haldoklik. A Róza néni költötte meséből lett a kötet címe „Aranymadár". Ami betűkbeszedve itt áll, ennek a kicsi madárnak egyre gyöngülő énekéből jött össze, meg 5