Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Lehet, hogy az ember egész izés is, hogy véletlen is megtörténik. Én mondom, legjobban attú ke feni, akinek úgy összö, nagyon burdos szemöldöke van. Azoktú mindig tartani köll. Na, asztán, ugyebár akkor hamarosan evvel a vizzel megmozsdatni. Csak lemosni szépen az egísz testit. Lemosni és a vizet hét ajtóizébe tőtteni. Hét. Az ajtósarokba. Egy ajtóná négy, a másikná három. Mongyuk, hát többnyire hármot. Asztán az, amellik lemegy. Hát mast mast vót itten egy. Hát mekke jegyezni, mikor dobgya, férfi vagy nő, ugyebár. Hanem ha nagyon ferlich (gefährlich), akkor mekke hinni ászt az illetőt. Előbb mekkellett hivnya, jöjjön el. Hogyha nem is monta meg, miér. Hát gyújjön e. Asztán a gyereket a kézrevette, meg így, meg úgy. Akkor megin jó lett. Ha nem, ha sokájig nem tartott, ha nem haggya sokájig. Kézbevette a gyermeket és ekkicsit megsimogatta, vagy ekkicsit megráncigáta. Ja, hogy nem szetté összö magát, de hogyha összöszette a gyermek magát, akkor nem. Ugye például faluhejen mindenkit ismer. Na, városba, ott is tuggya, ha férfi vót-e, vagy. Mer a gyermeken rögtön megismerik, hogyha valami. Sofort. Hogyha nő vót-e vagy férfi. Merthogy akkor má a gyerek abba a pillanatba egészen más lesz. Egészen ehaggya magát. Ekkis fejér ruháve mosni. De mikor nagyon haldoklott má, akkor levetkőzött és avva a, ha férfi vót, de szennyes ruhává. Nem ám a tisztáve. Ami rajta van, avva meleg ruháve letürűni. Csak ahogyan odatették asztat a gyermeket a vánkosra és akkor letürűtük. Mert ászt mingyá megérzi, ha a homlokát megnyajja. A homloka akkor ollan keserű, direkt ollan, mintha direkt sót nyana. És abba a pillanatba mingyá tuggya, hogy a gyermeknek mi baja. Nahát, mongyuk, ha én most kimegyek evve a kisfijuva. Ugyebár, én most tudom, hogyha mast valaki elémgyün és a gyerek eccerre összemegy, akkor tudom má, hogy ez férfi vót, vagy egy nő vót ugyebár. Ha nő níszte meg, akkor magam vetkőzöm le. Saját magam. Avva teljes, a testrü mingyá le. Tejjesen mesztelenre hamarosan és ászt a gyermeket áttürűni. Megmosgyak. Mondom, először mindig megmosgyak. Az orvosok se attak előbb rá erre semmit. Nálunk vót. Mink is. Mer én előbb is kinnlaktam Bécsbe. És ecce kimentünk. A háziasszonyomnak is nagyon szép gyermekek voltak. Asztán ementünk sétáni. Kimentünk az uccaajtón, kapun. Meg egy pár nő ment éppen arra. Osztán ahogyan abba a kocsiba űt az a kisfiju, rájanésztek azok a nők és az a gyerek meg hátracsapta a kis fejit. Na, akkor mingyá mentünk az orvosér. De én má! A háziasszony ement az orvosér, meg addig a gyereket elláttam úgyis. Asztán jött az orvos. De nem vót. Hijába. Nem lehetett rajta segíteni. Meghat. Az orvos aszongya: „A kisgyermek úgyis szép, minek köll még annyira fölizéni. A szükségtelen dolog. Az ember ne is tegye." Pedig katonaorvos vót. Egy öreg orvos. Nem valami fijatal orvos. Mondom, magamon is megtörtént a gyermekünkné. 213. KÖTÉNYBEFEJÉS Eccer az én édesapám, ott v«n a másvilágon, meg a tezsvéröm, azok eccer hajtottak egy tehenet. Éppen negypéntekön. Én tizenhat éves lány vótam. Hát ottan Szentgotthárdon megfejték. Ojjan nagy izé, veder tejet adott. Aszmonta a tezsvérem, hogy nem is, má utóbb nem is fejték le. Na és azután mire hazahajtották, má alig tudott menni az a tehén. Ászt tudom még. Hát mikor egy asszony látta ászt, hogy jönnek, akkó mingyá jött mihozzánk. Az az asszony. Még a tehénnel nem is vótak benn az istállóba, már az az asszon is ott vót vizér. Má hogy legyen neki hatalma. Hát bizony a jó tehenünket... Had nyugoggyon egy kicsit. De bizony nem adott eccsöpp tejet sem. Eccsöppöt sem. Hát miccsinájjunk? Hát nem ád! Hijába! Hát akkor az édesapám, ott van a másvilágon; „Nincsen egy uj kötény, egész uj, amit még nem is hortak?" Na, osztán abba föjték. De csak úgy, mint egy cérnaszál, úgy atta. Asztán asztot verték, az izét, a kötényt, addig verték a jászóhó, míg megszáratt. Azután ement, ho431,