Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Vót, hogy valaki evett este vacsorát. Asztán az öregasszonnak nem látták soha a szemit. Az mindig le vót. Egészen lehuszta mindennyit, kendőjét, hogy nemigen látták meg. De azér elővette a kését ennyi. Asztán aszonta az az öregasszony: „Hol vette ászt a kést?" Aszonta: „Talátam." Ez az ő kése lett vóna. Ha igaz vagy nem igaz? Itt vót az Irtáson egy dijófa. Ha odajártak vóna éjjé dinomdánomozni. 186. RONTÁS, JAVÍTÁS Monták, hogy megrontották a tehenöket. Hát ügyé ki rontotta meg? Asztot a faluba tovább nem lehetett tenni, mer mostmá egyet megbüntetnének. Én bele nem keverném magam semmire sem, hogy még birosághon kerüllön egy. Még mast is vannak közölök, akik ének. Má nem itt van a faluba. Mer má az öreg Rézi néni meghat, a Bakter Pista annya. De az nem csinyát semmit, csak adott tanácsokat, hogy hová mennyének, meg miccsinyájjanak. Ugyan nálunk sajátmagunkná megtörtént odahaza. A szomszédunk, ahol én laktam, ott lakik most a Liszt Mari, osztán nekünk vót egy szomszéd lány. Hát az jóba vót a Rézi nénivé igen. Hát úgy mindenrű hallott. Mesétek errű is, arrú is. Asztán kérdeszte, hogy tényleg igaz, hogy lehetne illesmit csinyáni. Ászt monta neki: „Hogyne. így meg így. Hát csinyád meg." Hát igye én asztot nem tudom, mer én mégse kérdesztem tüle, csak nálunk megtörtént. Hát ugye eccer reggé kimének föjni. Nem tudom, mi vót, hát ugye, rúgott. Minden fénye vót a tehénnye. „Hát, mondok, mast miccsinállak én?" Akkor a Rézi néni hordott mitőllenk tejet. Asztán mondom neki: „Rézi néni, maga horgya mitőlenk a tejet. Én nem tudom, maga ért valamit. De nálunk még soha semmi nem történt, most meg, mondok, nem ád a tehén tejet, meg nem lehet mögfejnyi, annyira rug." Aszongya: „Menny e a botba, vegye házivásznyat, kék házivásznyat, köténynek valót, kékfestőt. Várd meg kézzé. Kézzé megvarnyi," asztán aszongya, nálunk fakémény vót, ollan zsuppos ház, aszonta, „innej, onnaj üss bele szeget, akaszd fő oda ászt a kötényt a füstre." Aszongya, „ha gyönge, úgyis maj égeti a szemit. Maj odamegy hozzátok." Na és asztán ki gyött oda, mint a szomszéd lány. Asztán montam neki: „Miccsinátá te?" „Jaj, szépen kérem," aszongya, „csak kiégeti a szememet a füst, aszongya, „segiccs rajtam, „segiccs rajtam." Csak dörzsűte a szemit. „Na," mondok, „tudd meg, hogy a csendőrségnek adlak át," mondok, „nektek is vannak tehentek." „Én csak megpróbátam, én nem csinyálok semmiccse. Én csak megpróbátam, hogy tényleg észt meg lehet-e csinyáni." Ászt nem tudom, hogy miccsinyát, mer én meg se kérdesztem, csak nagyon pörűtem vele. „Mondok, nektek is van tehentek, mér nem otthun próbátad meg? Mér nálunk?" Na, meg többet nem fordút elő semmise. ; 411