Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

163. MEGNYOMÁS Itt egy asszony is meséte. Mikor született neki kislánya, osztán hát egyedű vót otthul. Osztán meg az ura este, nem tudom, a kocsmába vót, vagy hun vót. Osztán mire hazament, monta: „Na," aszongya, „jó hogy meggyütté. Aszgondútam, hogy mekke halnom." Aszongya: „Mijér? Mi vót? Ászt te csak beképzeted, vagy álmottad." „Nem álmottam," aszongya, „ide ráment egy fekete macska. Levegő nem vót és aszittem," aszongya, „hogy haldoklók, hogy az utóssó." „Asztán miccsinyát?" „Accsak űt. De mégcsak mégse tuttam a kezemet se mozditani, meg a lábomat se." Ászt nem hitte e neki jaz ura. Hát, máskor megin jön. Vót egy éjjé. Hát hatták égni a villant, vagy a lámpát, mer még kicsiny vót igen a gyermek. Akkor megin meggyütt. Hát nem vót neki, az asszonnak, csak mokogott, mokogott, nem vót neki. Megén rajta űt. Nem vót neki megén annyi ereje, hogy fekőtötte volna az urát, hogy „nahát mast kő föl, nézd meg, hogy má megin itt van, má megin nyom." Hát annyira űt rajta, háthogy még az üdéje le nem járt, addig nyugta nem vót neki. Akkor is aszonták, ha megtunnáják, hogy kicsoda. Észtet még az én öreganyám meséte. Mer asztat is megnyomták. A Gergő öregannyát. Talán mutter má hallott rula? Nem? Mer asztot is. Asztán monták, hogyha vóna neki ereje, hogy a fejvánkossát jehúznyi üneki, hát amelliken fekszik a fejje alú, mégha oda tunná dobni, mongyuk, az ajtóba. De úgysincsen ereje, mer még mégse tud mozdúnyi. Odatunná csapni az ajtó elejbe, akkor nem (unna kimenni az egyén, az a baszorkán, akkor megtunnáják, hogy kicsoda. De annyi ereje úgysincs neki. Meg a másik. Abba az üdőbe nem tud neki szóni: „No, te, kő föl, vagy segiccs, vagy valami." Mer ászt lenyomgya. Levegőtlenű fekszik. Mast is. Sógorasszonyomat is. Hiszen mast hány éves a lejanya? Tizenkettő. Még mast is fél attú az sszontú. De ű meg is tutta féligmeddig, hogy kicsoda. De még él is. De még mast is fíl. Mer asztot is megnyomták. Megüsmerte, ahogyan susogott neki. Mer egyre susog a fülibe. Egyre susog. Megismerte valahogy a hanggyárú. Mast ugye, he nem muszájj, ű nem talákszik vele, kikerüli. Hogy még mast is tart tűle. 164. KI A BOSZORKÁNY? Ementek a vásárra, vettek egy új tejesfazokat. Asztán, nem tudom, valahogyan madzagge főkötték a kéménybe. Asztán alája füstőtek. Hát tettek bele tejet, abbú amelliknek a tejit eföjték. Asztán főkötötték a füstre. Ott asztán megfüstőték. Akkor asztán az az asszony, aki megföjte, akkor odament, hogy vegyék le a füstrű. „Ja, szépen kérem, csak vegyé le a füstrű. Ja, szépen kérem, csak vegye le, csak vegye le. Többet sohase bántalak. Többet nem csinálok ijjen kárt teneked. Csak vegyé le, mermá nem birom ki," aszongya. A mingyá nem vette le. Accsak hattá rajta, csak izítík, hogy jó megfüstösűjjön, tyogy hagy szenveggyen. Ha illesmit csinyát, azér csak birgyon ki valamit érte. Hogy máskor ijjesmi ne fordujjon neki elő. 165. AKI A BOSZORKÁNYT MEGLOPTA Eccer a Gyuri bácsi meséte. Mindig a szomszédba, mikor ollan legény vót, inas. És a szomszídnak a kertyébe szép gyümölcs vót. S meglopták. Az az asszony tudott valamit. Annak egész éjjé köllött táncúnyi, aki meglopta. Mindig muzsikátak, üneki meg mindig táncúnyi kelletett. Ez tartott egy pár éjjé. Akkor ais kérdeszte, hogy miccsinyájjon. Asztán fogta a nagyfejszét, meg ment ahhó a hászhó. Azt monták neki, a mestergerendán elő ne mennyen. Mer ha azon előmegy, akkor megin van neki joga. De azon hátul nincs. Hát bement hozzá és monta, űrája mégecce valamit csinyál, hát rögtön, itt a fejsze, agyonvággya. Hittak, hogy mennyen elő, űjjön le. De, aszongya, ászt tutta, hogy őneki nem szabad odamennyi. S aszongya, mikor észtet, egy darabig ott strájtút velők, meg mindenfile, vége volt. Többet nem bántotta. 401