Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Persze, mikor má mink nagyok vótunk, montuk, hát ez lehetetlen. Ijjen szamárságot ne higgyenek. Ha ászt valaki tunná, akkor a háború hoszta vóna haza a fiját. Ja, hát onnaj nem tuggya. De ez való igaz vót, mer egyiknek ugye az öregaptya mondta. Ü bisztosan tutta. A másiknak meg hát az öregannya ugye. 150. FORGÓSZÉL A baszorkányok abba mentek. Például nálunk van az Irtás. Hát ott is vót egy nagy dijófa és a baszorkányok ott is szoktak gyüléskennyi. Ecce ott egy embernek a felesíge, az ember vetett, szántott és vetett, és a felesége vütt neki ebédet. És asziszem gombócot vütt neki. És a gombócot villáve ette. Közbe ment egy ijjen egy forgószél és ü mérgibe a villát beledobta a forgószélbe. Másik éven ez az ember ement Márijacellbe. És ászt má mast mégse mégse tudom, hogy hun, de az öregek tutták, egy kocsmába bementek és a kocsmáros ászt a vellát elejbetette. Aszonta: „Máskor ijjesmit ne csinállon, hogy a forgószélbe ijjesmit beledob. Mert énnekem a lábamba dobta bele." Tehát esszerint az a kocsmáros is baszorkán vót és ebbe a forgószélbe iparkodott. És ez üneki a lábábo dobta bele állítólag a vellát. Hijába magyarásztuk, mesétük azután, hogy má üdősebbek lettünk, hogy ez lehetetlenség. Aki észt monta, az azon állt. 151. TÜZESEMBER Vótak, akik hittek, hogy vannak tüzesemberek. De hát, akik nem vótak babonások, tutták ügyi. Előbb adventbe, ijjen ködös, sötét éccakákon a fuvarosszekerek mindig mentek. Nem vót akkor még. A vonat már itt közlekedett ügyi, de minden keddre, meg péntekre. Kedden, meg pénteken Szombathelen vásár vót. Odamentek deszkaszekerek, szénaszekerek. Osztán meg mikor Szombathel fele mentek is, vagy mikor hazafeli mentek, hát a szekér oldalára lámpást kötöttek. Osztán ügyi, hát hogyan a szekér ment, vagy hogy a lámpást a szél mozgatta, nemeikor lehetett a világosságot látni, nemeikor nem. No, most illen babonás asszony, jobbára asszonyok, de hát ember is vót: „Ott megy a tüzesember." Ászt gon-. dúták, hogy valami szellem ügyi. És még hozzá ászt monták, hogyha valakinek a szekerire feül, akkor a lovak nem birgyák a szekeret előmozdétanyi. És hogyha az az ember imádkoznyi kezd, akkor egyátalán nem. De hogyha káromkonni kezd, akkor a tüzesember etünik onnajt, akkor oszt a lovak viszik a szekeret tovább. De, hát mondom, észt csak a babonás emberek vagy asszonyok hitték ugye. Példájul az én öregapám, az má öregember vót, de jaz ijjesmit nem is hagyott münekünk. Mongyuk, illen öregasszonyok összegyüttek mihozzánk. Öreganyám is öreg vót. Az ijjesmibe hitt. De öregapám mindig aszonta, hogy illesmirü ne beszéjjetek, ez csak arra való, hogy a gyerekeket ijeszgessék vele. Mer az én öregapám nem hürt a babonába. Meg ü monta, hogy nem vót ollan éccaka, vagy nem vót ollan órája az éccakának, hogy ü nem ment, mongyuk, valami temető mellett, vagy nem gyütt haza. Na, hát hogy ott mindig fényi kell ügyi. De öregapám mindig aszonta, hogy ü nem látott soha semmit, azér ijjesmibe nem is hisz. De, hát igye a legtöbb. Akkor osztán vótak ollanok, akik hittek. 152. BOSZORKÁNY Ez úgy vót ügyi, ugymonták, hogy valakit megnyomnak éjjé. És rendszerint a gyerekágyas asszonyokat szokták megnyomni. Tehát előbb úgy vót, hogyha egy asszonynak gyereke született, a szobákba igyis vót mindenhun drót, ijjen szárogató, amire a ruhát rálehetett tennyi ügyi. Akkor oda egy lepedőt akasztottak arra a rúdra, hogy a gyerekágyas asszonyt nem látto meg, csak aki hát, akinek mekkelett. 392