Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

104. LIDÉRCNYOMÁS Egy asszonnak született kisgyereke. Asztán gyerekágyba fekiitt. Asztán éjjé látta, hogy az ablakon begyütt a fekete macska. Aszongya, de ojjan szemeji vótak, mint egy tehénnek. „Jézus, Mária!" Megijedett, meg má itt rajta vót a mellin. Akart kijabányi az urának, de nem tudott. Mikor végzett, akkor az ablakon a macska kimászott. Aszongya: „Jaj Istenem! Pista, Pista, nem láttad? Nem láttad? Mellemre űt. Majnem agyonszakitott." „Nem láttam," aszongya. „Na, figyed meg," aszongya, „hónap hogyha gyün megin." Ténleg, másnap is jelentkezett a nasszemü macska. Osztán megin a mellire űt. Az asszon látta, de a férje nem ám. Az nem látott semmit. Hijába nézett, nem látott semmit. Az asszon annyira kéccségbe vót esve, hogy csoda. Észt ténleg meséte maga nekem, az az asszony. Baszorkánságot jelentett. Aszongyak lidércnyomás. Bisztosan baszorkánsághoz tartozik. 105. AZ ELÁSOTT PÉNZ ÉS A KOLDUS Hát akkor még a papa. Vadász volt huszonöt évig, azer sokat ejjelezett. Asztán meséte, hogy ecce itt a kápolnáná, ottan aszongya, vót ijjen egy naccsomó tűz. Asztán egy szegény koldus arrament. Ejnye, nem volt gyufája. Gondúta magába, most rá tud gyújtani ezen a tűzön. Odamegy. Mingyá fővesz tüzet. Avva rágyújt és féredobta külön. Mikor arrament másnap, aszonta: „Ejnye, hátha megin van tüz, rátudok gyújtani." De sehova, semmi tüz. Asztán egy darab arany vót az, amit oda féredobott, amivé rágyújtott. Ott is megpróbátak ásni, a Gyákiak havassán. A papa aszmongya, alaposan feástak, de hát nem talájják ugye. Arra, aszongyak, ha ég, mikor lealszik, mindig mejjebbre esne. Tisztitya magát. Minden hétévbe tiszticcsa magát. Papa meséte, vótak, kik kivettek így két ládává, két láda aranyat. Ketten vótak. Kapcát kö rádobni. Csizmakapcat. Mikor égett. Szalattak ügyi, osztán egyik hamarosan lerancsa a csizmáját, hogy a kapcát rádobgya. Aszongya: „Ne szójj senkinek, maj mi együvünk," aszongya, „és kiássuk." Hát mentek, ástak is. Má jó ástak. Eccecsak mire a ládáhó érnek, ténleg vót ott egy láda, aszongya: „Szőni nem szabad egy árva szót sem. Nyugottan kiemeni és evünni." Asztán oda leül egy nagy fekete kutya eccecsak melléjük. Valami kosár vót itt. Ezek ránéznek. Nem szónak semmit. Ládát feboncsák. A kutyának telirakták. „De," aszongya, „köszönnyétek, hogy nekem is attatok, merha nem attatok vóna," aszongya, „halálf ijaji lettetek vóna." Asztán a kutya visszaatta nekik, asztán cinehettek kinccsé együtt. De ha valamejjik eszóta magát, egyik valami huppot mondott, mikor emeték, meg a kincs visszaesett megint a földbe. Többet nem létezik. Szaladni kellett nekik akkor. 106. AZ ELÁTKOZOTT CSÁRDA Magyarországon burgendit kapátak. Asztán ott valamikor volt egy csárda. Ott borzasztó sokat meggyilkótak. De, aszongya, mikor hat óra vót, nem létezett többet dógoznyi. Ott ojjan egy robogás vót köröskörü. De mindenki menekűt. És nem is mentek többet oda dógoznyi. Annyira fétek. Hát az valami jelenség lehetett. Mer az apám lánytezsvérgye is ott dógozott a sorompolásná. Magyarországon. Az én anyám is onnaj való vót. Aszongya, ojjan robaj vót, nem létezett többet ott. Odamentek, egyátalán nem. Mire hat óra lett, má pucút mindenki hazafele. Csak hatkor. 372