Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

98. A MEGRONTOTT HAZ Tizenkilencbe vette meg a papám észt a házat. Akkor még csak tizenkét éves voltam. Eigentlich tizenkettő. Osztán ahányszor ífél lett, ífélkor mindig annyira megrászták észt az ajtókilincset, hogy borzasztó. Hát a papa ugye kiszalad, megnézi, nem lát semmit. De a következő este megint. Megint odanéz. Nem lát semmit. Hát ez ment napokig. Ecce a papa aszmongya: „Na, most nem bánom, akárkicsoda. Most idekészitem a kisfejszét és levágom". Asztán a papa odatette a kisfejszét. Odaállott az ajtóba, mikor tizenkét óra lett. Asztán tárcsa a kisfejszét. Mikor zörgetnek, kinyitja. Nincs senki. Senki sem volt ott. Hát most mi ez? A papa akitű vette észt a házat, aszongya: „Te," aszongya, „gyere, csinájj valamit, mer nincs a házná békességem. Egész éjjé," aszongya, „zavarnak." No, azután persze aszongya: „Mond meg, ki vót itt, vagy kinek tartoztok?" „Ja," aszongya, „ez és ez az egyén misére hagyott pénszt," aszongya, „osztán nem fizettünk érte." Nem akartak fizetni. Asztán mentek misét fizetni. ífélkor többet nem gyütt. Ténleg, akkor nem vót itt semmi. Ez igaz volt. 99. SZEMMELVERÉS Előbb ügyi a kisgyereket megszokták nézni. Osztán a gyerek hazamegy, sír borzasztóan. Hát megnészhette mindenki, csak mindenkinek a szeme nem ártott meg. Ugy monták ugye. No, osztán a gyereket megnézik otthol. „Hát," aszongya, „megigészték a gyereket." Meg lett igézve. „Na," aszongya, „miccsinájjanak vele?" Megnyaták a homlokát. Ha sós a homloka, akkor igézett a gyerek. De akkor három tüzes szenyet tettek ugye a vizbe és megjelőték, hogy ugye kik nészték meg és annak a nevire vették a szeneket. Asztán amellik szén a vizbe lement: „Na," aszonygyák, „ez igészte meg." Má akkor tutták mingyá, ki vót, aki megigészte. Akkor a gyereket lemosták szépen abba a vizbe. Asztán valahogyan meggyógyút-e, vagy nem? Nem tudom. De, hát ugye a mondás így vót. 100. A VÁNDORLEGÉNY ÉS A VAJKÖPÜLÉS A magyarokrul mesélték annakidején ugye. Hogy egy asszonnak nem volt, akárhogyan köpült, akármennyi tejf öljük volt, nem volt vaj. Ez azt mondja: „Nem tudom, mi ennek a hibája, hogy nincsen vaj ? Mért nincs vaj ? Illen gyönyörű tejfölöm van, osztán még sincs vaj." Nemsokára bemegy egy vándorlegény. Ászt mondja: „Na, mama, köpül?" Azt mondja: „Köpülök. De hát hiába, mert nincs vaj." „Na," azt mondja, „várjon. Egy kicsit menjen ki." Aztán az asszony fogja magát, kimegy. Ez meg leereszti a gatyáját, aztán rágubaszkodik a köpüre. Na, az asszony meg a kulcslukon belesi. „Jézus, Mária! Mast mit csinyál ez? A vajamba beleszarik!" A tejfölbe. „Na," azt mondja, „néni, már bejöhet ám." 370