Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Csinyád a testeden is, ahogyan kell." Acigánekezdi: „Atyának, Szentlélekistennek ne vi be."

1 Erre a plébános aszmongya neki: „Na, de cigány, hol van a fijú?" Aszmongya: „Plébános úr, kinn az ajtóba a zsákot tartya." Mer a fijut künnhatta. 96. HOGYAN ÚTIK A CIGÁNYT? A cigány éhes vót. És nagyon fájt a foga tyúkhúsra. És gondúta magába, hogy ü emegy be a faluba, mer a cigányok legtöbbnyire kivű laknak, hogy ü az éjjé szerez még valahon tyúkot, hogy hónap tyúklevest eszik. S ement egy parasztnak az udvarára. Fömászik a tyúkólba. Kifoggya a tyúkot. Persze a kakas ekezdett nagyon kijabányi, lázítani. Erre kümegy a paraszt. A cigánt efoggya. Megfoggya a cigán egyik kézit és a botta a paraszt a cigánt üti. Ecce csak a cigán aszmongya neki: „Uram, bátyám, münálunk a cigánt nem úgy ütik." A paraszt ászt kérdi tüle : „Hát hogyan?" „A botot két kézbe veszik." Akkor a paraszt gondúta magába, hát üis kétkézbeveszi a bottyát, jobban tuggya ütnyi. Mer igy egyik kezive a cigánt tartotta. Mikor a két kézibe veszi a botot, hogy a cigánt kétkézze üti, a cigány elugrott. így szabadút meg. 97. A KET VÁNDORLEGÉNY Vót eccer két vándorlegény. Ezek nagyon szegények vótak. Se ennyiök, se ruhazattyok má nem vót. Nagyon rosszú vótak együtt. Egy faluba összetalákoznak. Kezdenek spekulányi, hogy hogyan tunnának máma egy jó ebédet ennyi, meg valamit innya. Hát az egyik nagyon rafinát vót. Aszmongya neki: „Tudod mit, pajtás? Most ide ebbe a vendéglőbe bemennünk. Itt bisztos kapunk ennyit is, meg innyavalót. De itt most valamit kikő fürkésznünk, hogy mi ingyen ehessünk, ihassunk is." „De, hátmost miccsinyájjunk?" „Te," aszmongya, „tudod mit? Én bemegyek előre a kocsmába és kérek valami ennyivalót és te ötpercre késebben bejössz. Akkor engemet meglácc, a nyakambaborúsz és ekezdesz hálákonnyi: így régi barátom, úgy kedves barátom, ij jen régen nem láttuk egymást, hát erre az örömre most máma egyet mulatunk." Na, most a második is parancsul jó ételeket, italokat. Esznek, isznak, emulatnak ott. Hát utóbb már megsokallották ők is az időt, hogy most mégis tovább köllene mennyi. Nem? Most az egyik előveszi az üres pénsztárcáját, hogy ü fizet. A másik kollega aszongya: „Tudod mit? Erre a nagy örömre, hogy találkosztunk, má nem tudom, hány év uta nem láttuk egymást, máma a cekket én fizetem." „Nem," aszongya, „én fizetem!" „Nem! a másik megin ellenkezik, „én fizetem, teneked nem kell fizetnyi." Hát ez így megy egy darabig. Egyik se fizetett. Mibü is fizettek vóna, pénzök nem is vót. Most a kocsmáros aszmonta: „Tuggyák mit? Most má ecce határozzanak. Fizesse mindeneggyi felit. A köccségnek a felit. Asztali e van intézve. 367