Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

A baba atfordút, a baba leesett. Mire lámpát hosztak, amivé megtuttak vóna talányi annak a titkát, se baba nem vót, se műnk nem vótunk a kertbe. Etüntünk. Hát ebbű is megincsak baszorkánság vót. 88. SÁRKÁNDIA Még a régi öregektü hallottam. Azok monták, akkor még én ollan gyerek vótam. Mind itt gyüttek öszsze apámná itt a mühelbe, osztán illesmirü beszetek. Osztán, hogy nekünk vót egy tanitóurunk. Az úgyis ott lakott a templom mellett, az iskolába. Annak ott köllött laknyi. Ott vót mingyá neki a harangház. Osztán ha egy ollan sárkándia gyütt a faluba, az mind odament ühozzaja be. Monták, hogy asse vót egész röndös. Osztán az mindenik ühozzaja ment be és ott úgy beszetek. Osztán a tanitóurunknak köllött harangoznyi, ha ollan üdö gyött, ollan fölhök. Az tudott elenük. Mert ászt az ollanok vezették, lovagúták. Mint ahogy egy a lovon ül. Az hát a haranggá ehajtotta ükét. De asztán, ászt monták a népek, valahogyan haragbagyütt a sárkániáve és asztán többet nem hasznát a harangozása. Háromszó se. Rettenetes nagy jég lett. Mindent belevert a fődbe. Hát azokká szövetkezett. Eis kütték a falubú. 89. HA A BOSZORKÁNY VALAMIT KÖLCSÖNKÉR • Ez megtörtént. Ahol ez történt, az asszony is emeséte, meg az ura maga is. És kihatak. Az asszony egy nyóc éve, az ember meg tava télen. Itt, ebbe a második zsuppos házba. És ennek az asszonnak, most a Farkasné, ez lakik most abba a házba, ahol az öreg ember észtet csináta. És az öregember minden hónap első péntekén odament. Vagy egy gráblát kért, vagy egy vazsvillát, vagy valami szerszámot kőccsön. És ezek nem gyüttek rá, hogy ez mér megy ijjen messzüre ühozzajok szerszámot kérni. És ecce tul vagyok este. Az öreg, a Gyuri bácsi nekem meséli. Aszongya: „Te, Jóska, ujfejősek a tehenemék és nincsen tej." És én még erre aszontam: „Hát Gyuri bácsi, etesse a teheneket jobban. Talán maga rosszú eteti." „Nem," aszongya, „etetem a marhákot íppeg úgy, mint azelőtt, csak ez a dög csárdás föji a teheneket." Én mondom: „Léteszhetik az?" „Csak nézd meg észtet az embert. Ennek még a szeme se áll jó. Ebbe valami dögség van." És montam neki: „Én, Gyuri bácsi, hallottam egy viccet. Hogy asztot a söprüt, amellikke maga az istállót kisöpri, mikor az etetéssé végez, asztot tegye az istállóajtóná, alatta, ahogyan a trepni van, szóvá ahogy bemennek, az istállóajtóba. Annak felitű srégü álliccsa oda és asztot a botot, amellikke a kutrú a vizet horgyák, asztot meg a másik ódarrú srégű. És ha ez a két dolog ellenkező irányban van, van letéve, akkó maga betuggya bizonyítani, hogy ki föji a tehent. Mer maga, ha az az ember idegyön, akkor haggya ott. Álliccsa ászt a söprüt, meg a botot ugyanúgy és avva az emberre vetesse e. Ha az az ember emeri venni asztot, a botot onnaj, akkor az a maga marháját nem föji. Ha nem, nem megy érte, az többet nem is gyön köccsönkérni semiccse és nem is foggyák a maga tehenét föjni." És ténleg, a Gyuri bácsi észt megcsinyáta vele. Odatette a söprüt, mikor látta, hogy az öreg gyün, meg a botot. Az öreg megint ment valamit köccsönkérni. „Odadom," aszongya, „az istállóajtóba a söprű, meg az itatóbot. Tedd azokat másképp, helezd másképp. Úgy, ahogyan most vannak. A söprüt a bal felire, a botot a jobb felire." Az öreg megfordút és ement. És attú az üdőtü kezdve az öreg tudott éppeg úgy tehenötföjni a tehenektü, mint azelőtt. Ez vót körübelü 42-43-ba. És mondom, itt srégvisavé ez a ház. 363