Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
„Vigyázzatok, mert mast jön." Nem? Hát persze műnk vigyázban voltunk. Észrevettünk mink is, mintha maga csak beképzeli, mintha valami ollan szél áthalad volna. Most mind a hárman az ajtót (vigyáztuk), hogy a palláson feküszönk. Rendes ágyunk volt ám fönt. Nyáron ugye, hogy nem volt ollan meleg. Beugrottunk hátro a pincébe. No jó. A Miska bement a szobába alunni. Mink a Ferkóval tovább alusznunk. Hát a fene egye meg. Én sokszor hallottam, hogy a Ferkó ollan szép lassan susog. Egész halkan. Mellette feküdtem ám. Hát osztán közben én is elaludtam. Többet nem hallottam semmit. Egy szombaton este volt. Én lefeküdtem. Jó éjféltájban jött a Ferkó haza. Vörösváron dolgozott az asztalosmühelybe, a társaságná. Egyszer csak a Ferkó levetkőzik. Kezd velem beszélgetni. Na „Na," ászt mondja, „most alugyunk, többet ne beszélgessünk." Én nem tudtam elaludni ugye még. Én ébren voltam. „Hát mért van énnekem mast ollan kevés helem?" A Ferkó annyira a falnak nyomott. Hát azon a vasárnap reggel volt, hogy a Póc Andrist a Héric Kálmán agyonszúrta. Hát mast én a Ferkónak mondom: „Te, menj tovább! Hiszen nincsen helem. Egészen a falhoz nyomsz." Ü csak nem ment tovább. Ugye mindig csak az a hel volt. Hát mondom : „Megáll, én fökelek, kümenek innejt. Hát igy én nem tudok fekünni." Ahogyan én az ágybul fökelek, valaki kiugrik az ágybul és elszalad. Mondom: „Ki volt vagy mivolt? Nem láttad?" „Nem," ű azt mondja, „én nem láttam semmit. Nem volt itt senki. Mondom: „Hát elszaladt. Azt láttam, hogy fehérnép volt." „Te rosszul láttál, meg álmodtál." „Nem! Nem álmodtam. Amióta te hazajöttél, én még mindig ébren voltam. Én nem álmodtam." Na, most én fölkelek reggel. A Liszt Jancsi fújt a tűzoltóknak sorakozót. Kümenek az útra. Én már valamit sejtettem. Ideér a Liszt Jancsi a trombitával. „Na," azt mondja, „fújj egyet. Én már ki vagyok fáradva." Mert fújni is jól tudtam. Hát lefújtam itt egy sorakozót a kürttel. Hát nízem az úton a port. Ugye éjjel a por egy kicsinyt megbarnul a harmattú. Látom ám, hogy mifelénk is van egy csapa, meg átának is egy csapa. Mert az ... -ék laktak vizavé. Hát akkor én mindjárt otthon voltam, hogy itt mi van. Hát osztán még a Kós Jancsi odajött. Az Andris is jön. Azt mondja: „Gyere, bemennyünk." Jó kolégák voltunk ugye. „Megigyunk egy féllitert." Bementünk. Asztán én ott mesélem ennek is, hogy az éjjel mi történt velenk. Ugye? A Rózsi, meg a Bözsi, meg az Anna, ezek összenéztek. Nevettek. Ük már tudtak valamit. Az Anna, meg a Bözsi, Rózsi, ezek is a palláson feküdtek. A Boldis házban. S ezek éjjel egyszer észrevették, hogy az Anna fölkét. Mert kérdezték: „Hun voltál?" Ászt mondta, hogy üneki ki kellött mennyi. Pedig az Anna volt itt nálunk, aki pincébe bejárt és a Ferkó mindig azt mondja, valaki megnyomja. Mondom: „Mast már tudom, ki nyom meg. Mast már tudom az egészet." Az Annát is elővették igye. Ú lett a felesége. 85. DANI BÁCSIT MEGNYOMTÁK Hát akkó itt van az öreg Jurasics. Nem ? Eis fekszik az ágyba a szobába. Ojjan régi faházak vót. Jó alacsony. Hát a Nanica is szeretett künn este csavarogni. Má jó sűdő lány vót. Eis, mikor hazamegy, világot gyújtani nem mert, mert fét, hogy az aptya meg föébred, mikor megy haza. Az öreg úgyis szigorú vót ugye a gyerekekké. 360
