Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Gyere Miska, elmegyünk le a Komócsi felé. A fölső malomnak." No, hát mast összedugták magukat. Eljöttek le a malomba, a malom felé. Mikor a Komócsi ba lejönnek, ott már megint előttük van. És sehogyan nem engedte. És ugye apám is mindig bizonyította, meg a Sándor bácsi, hogy ez így volt. No, most: „Visszamennünk az országútra." Följönnek a postaútra, hogy eljönnek az alsómalomnál ide. No, most mikor az alsómalomtul az országútra kijönnek, hogy a fölső malom felé tartanak az úton, ott már megint elejbeállott. És akkor már nagyobb formában. És akárhogy is ki akarták kerülni, az mindig elejbük állott. Sándor bácsi azt mondja: „Tudod mit? Elmegyünk vissza föl, a Gál Jánosnak az apjához." A Gál Jánost ismerik? Annak az apját mink ismertük. Bemennek. Megkocogtatják az ablakot. Amire az öreg Gál János jekentkezik: „Ki van kint?" És ezek mondják, hogy szóval ők vannak kint és nem tudnak sehogyan sem hazamenni. Adjon nekik egy lámpát vagy kisérjék el. S az öreg Gál János kiszólt nekik az ablakon: „Csak menjetek egész nyugodtan haza. Ne törődjetek semmitse. Mire ti odaértek, már nem lesz ott, mert már az ideje lejárt neki. Csak egész nyugodtan. Ha elejbétek is áll, ne szóljatok, csak várjatok egy darabig, s az egyször elmegy tőletek." S mire lejöttek a Komócsiba, már nem volt ott semmi. S az öreg Gál János akkor azután elmesélte nekik, hogy üvele az nem egyszer történt meg. Mert Gál János meg ide Alsóőrbe járt a lányokhoz. S mikor az hazament, űneki is megjelent. Hogy mi volt az, asztot sem az apám nem tudta megmondani, sem a kolegája. Négy lába volt neki. Se kutya nem volt, se borjú nem volt. Négy lába. A Králi néni is mindig mondta. A Králi néninek is megjelent. 76. TÜZESEMBER És itt vannak ezek a tüzesemberek. És még vannak emberek máma is, akik nem ojjan öregek, hogy bizonyiccsák, hogy az is lítezett. Ha az föűt valakinek a szekerire, a lovak nem tutták a szekeret továbbhúznyi. Ászt csak látták benn a ríten a falun kivül estélenkínt. Ahogyan az jár. A Bejsz Józsi bácsi, ahogy bemennek itt az asóőri malomnak, azok szoktak Magyarországra vünni deszkát. Nem? A rígi üdőbe. És mikor itt bemennek a malomnak és kümennek az országútra, ecce csak a lovak megállanak és nem tuggyák a szekeret továbbhúznyi. Az aptya aszmongya: „Mi a menkü? Má megin a tüzesemberek járnak itt? - aszongya, - bisztosan egy hátú föűt." Nem? Az aptya leszállott az ostorra, hogy hátramegy. Hátú a nyújtón űt a tüzesember. Valami jelszót tudott a Bejsz Józsi bácsi is mondani. És ügyi a tüzesember leugrott. Akkó ement tovább. S akkó űk mentek megin tovább. De az hama röpűt ám. Hogy, nem torn, míg ide a malomba bementek, hogyan apám ecce meséte, hogy ementek őlleni, asztán ügyi éjjé végesztek, anyámje a malomba vótak. Műre a malombú kijünnek, egészen a patakhidig, ott látnak világot. Mire a patakhidig ideértek, meg má előttük vót. 77. PÉNZÉGÉS Itt a Csisztiháton belül a pénszt is látták mindig égni. S mihánt hogy valaki rámutatott. Ugyan én nem láttam, az öreg Beisz Józsi bácsi meséte. Ü nem ecce látta, se kécce. És oda is mentek keresni a helet. Nem talátak semmit. Mihantos rámutattak: „Ott, nézzétek, a pénz ég!" Abba a pillanatba eis alutt. Ott tűnni kellett, hogy mit kell mondani. Valami jelszó. Csak jelszóvá lehetett kü356