Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
70. PUZDORAS CSIBE Meg osztán vót ollan csibe, ollan puzdoráscsibe. Asztán ha bevütték, akkor valamit bevüttek. Hát illesmirü én is hallottam beszényi. Hát osztán, mikó hazagyüttek a malombú, itt a böruná vót ez a fekete csibe. Nem? Vizesen. És akkor a Csis'ztinek az öregaptya, vagy ki vót ez, megsajnáta, hazavütte. És főtette erre a régi kemencére. Nem? És reggere a csibe nem vót ott. Hanem a helin vót egy nagy rokás búza. Hát akkor aszonták, hogy ez a csibe, mivé az ember hazavütte és megszárogatta, hogy azze háláta meg. Hogy szóve az a csibe valami baszorkány féli vót-e? És reggere etünt. De a helibe egy nagy rokás búza vót. Errü hallottam én is. 71. ÖKRÖK A DIÓFÁN Az öregasszonyra ráfogták, hogy boszorkán volt. És az ökröknek fájt a lába. Mikor a gazda be akarta az ökröket fogni, az öregasszon kiment és monta neki, hogy kennye be az ökröknek a lábát. Bent van a polcon a füstöskonyhában az a kenyőcs. Nem? És persze az öreg kivütte a kenyőt és bekenyte az ökröknek a lábát. És ahogyan bekenyte az ökröknek a lábát, eccercsak az ökrök szárnyot kapnak. Fölröpülnek a diófára. Mast a paraszt nem tudta az ökröket befognyi. Bemegy. Mondja az anyjának, hogy mi történt az ökrökkel. „Te, szamár," azt mondja, „te rossz kenyőt vettél. Nem azt kellett volna. Te azt a kenyőcsöt vetted, amellikkel én repülök a sütőlapáton, meg a söprün." Mast erre az öregasszony kimegy. Fogja a sütőlapátját, amivel a kenyereket betulták a kemencébe. Megkenyi a lapátot és felnyúl az ökrökért. A lapáttal leszedi az ökröket. És itt van egy alsóőri ember, aki százszázalékra bizonyitja, hogy ü még látta. 72. A BAKTER ÉS A BOSZORKÁNYFÁNK És akkor vót még egy bakter. Éjjeliőr. S az mindig ügyi éjfíkor végigszokott a faluban mennyi. Mer nálunk előbb az a szokás vót, hogy kilencórát, tizenegyet, egy órát és háromórát kellett neki kiátanyi. Hogy ü avva jeleszte magát, hogy ü ébren van. Nem? Akik benn a lakásba aluttak. És éfélkor ement le Vörösvárra, következő kösségbe. S amint ott leér, eccecsak hall egy zenét s rikógattak. Mingyá otthon vót, hogy itt valami lakodalmat tartanak. Lakodalmasmenet gyün. No, persze, ü is oda közeledett. Mikor odaért, egy uccábú begyütt a lakodalmas csapat. Nem ? És a cigán mingyá odaugrott és nekiadott egy hegedűt, hogy üis jáccon. Az éjjeliőr. De, hát ü avve ellenkezett, ü nem tud hegedűnyi, vagy nem tud jáccanyi. „Dehogynem. Csak foggya a hegedűt és jáccon." Hát tudott jáccani. Velők jáccott. És mentek. Hogy hová? Ü asse tuggya. Nem? Csak mentek. Eccecsak kiértek a hászhó. Oda bementek. Hát má ott várták ügyi a vacsoráve, a lakodalmas kosszta. Most ittak, ettek, énekűtek, szórakosztak. És eccecsak egy néni az éjjeliőrnek kérdeszte, hogy van-e otthon csalággya. Mongya, hogy van egypár gyereke otthon. „Akkor tőccse meg a zsebgyejt, meg a tarisznyáját karafonne, süteményekke." Hát az öreg nagy örömmé ügyi megtőtötte, hogy maj hazamegy nagy örömmé, hogy a gyerekeknek lesz enniek. Ja, mikor hazaér, megnézi a tarisznyáját. De mi vaji benne? Mint lúgombócok. Nem akarom kimondani, hogy micsoda. És feébred. Akkó lássa, hogy künn van a mezőségen, egy nagy tőgyfa alatt ébrett fe. Ott vót a lakássuk nekik. Hát ezek baszorkánok vótak. 354
