Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

RIBARICS JÁNOS, AZ ÖREG KILENC Az anyakönyvben Ribarics Jánosként áll a neve, de a faluban csak „öreg Kilenc"-nek ismerte mindenki. Ennek két oka van. Az egyik, hogy ez a családnév Középpulyán (Mitterpullendorf) igen gyakori és János is akadt köztük több. így aztán mindegyik kapott egy „házinevet", ami nemcsak egy személyre, hanem a házra, minden abban élőre és abból származóra is vonatkozik. Az ilyen ragadvány-név általában három generáción keresztül jelzi a nemzetséget, amely ezidő alatt annyira szétágazik, hogy az utódok házai, gyerekei újabb nevet kapnak. A sok Ribarics közül a mi Jánosunkat nevezte a falu „Kilenc"-nek, amiből évei szaporodásával „öreg Kilenc" lett. Ez őt személyesen érintette, gyerekein csak a Kilenc-házinév ragadt meg. Minden házinévnek megvan a faluban ismert, megokolt története, így a Kilencnek is, amire majd később még visszatérünk. v Amikor megismertem, 1962-ben, 75 éves volt és nyugdíjas munkásként élt szülőfalujában, Középpulyán, amelyet egy évvel előbb csatoltak Felsőpulyához (Oberpullendorf). A lakosság többsége kisparaszt volt és a járási székhellyé emelt Felsőpulya piacára termelt élelmiszert. A falunak gyűjtésem idején még önálló, magyar anyanyelvű plébániája is volt, és az iskolában is ezen a nyelven tanították a gyerekeket. 1962-ben megszűnt az iskola, amikor a plébános meghalt, nem kapott a plébánia utódot. Ma a falu a háromnyelvűség egy keveredett formájában él : az öregek csak magyarul beszélnek, gyerekeik a magyart a némettel keverik és az unokák nagyszüleik magyarul feltett kérdéseire már csak németül válaszolnak. Az ilyen nyelvváltás itt nem első esetben fordul elő. A középpulyai családnevek többsége horvát, a falu nyelve viszont kutatásom idején tiszta magyar volt. Ez azt jelenti, hogy a hajdani horvát telepesek elmagyarosodtak, hogy aztán a hetvenes évek körül egy harmadik nyelvre térjenek át. (A szomszédos Alsópulyán (Unterpullendorf) a családnevek többsége mindmáig magyar, a falu nyelve viszont horvát.) 1962-ben az asszonyok többsége csak magyarul tudott, a férfiak viszont három nyelven (magyar, német, horvát) beszéltek. Nem a faluban, hanem a tájon belül. Ugyanezt tapasztaltam a környék német anyanyalvű férfiainál is. Sok horvát is feladta a háromnyelvűséget, de magtartotta faluja nyelvét. Ennek oka elsősorban az, hogy a horvát értelmiségiek, papok és tanítók száma nagy és azok visszatérnek nyelvcsoportjukhoz. A magyar értelmiségiek nagy többsége Stájerországba, Alsóausztriába vándorol át, és ott feladja anyanyelvét. A magyar tanító és pap utánpótlás teljesen megszűnt. A táj egynyelvűsítése a különböző nyelvcsoportok és közösségek hagyományos kultúrájának igen súlyos elszegényesedését jelenti. Megszűnt a három nyelven közvetített kultúrökológiai fejlődés. A korábbi többrétegűség helyét egy „szellemi monokultúra" foglalta el. A belülről, a történelmi múltból kialakult létforma helyébe a civilizáció lép, aminek következtében a „MI-közösség"-ből az egymás mellett lakó családok „ÉN"-jére alapozott lakótelepek lesznek. Ebben az életformában élt Ribarics János abban az időben, amikor szülőfa33