Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„No, hát" aszongya, „légyszives Péter, csak benézek. A szomszédokat meglátom, akik meghótak ma." Hát ugye akargya ükét nézni vagy meglátogatni. Nem kellett más. Mikó fenyitotta az ajtót Péter, má ott is vót, meg letette a tarisznyáját, ráüt. „No, hát Péter, én a magam helin ülök. Ha teneked nem teccik, hogy én itt vagyok, vidd innej a menyországot tovább." Hát, hogyha meghalunk, akkor osztan megnézzök, hogy megláttyuk, hogy a jobbfelen ül a kapun, ahogyan bemegyünk. Hát erre szokták mondani, dehát ászt mégse csinájjuk meg: Itek, hátak, tökbeszartak, aki a legjobban meghagatta, annak a fejibe borították. 55. FINNORSZÁGBÓL, MENYORSZÁGBÓL Gyüttünk haza Finnországba, osztan bementünk egy hászhó. Ott az asszony éppen kenyeret sütött. Osztan kértünk tüle ekkis menázsit. Asztán monta, hunnan gyövünk. Műnk montuk neki, hogy Finnországba. Az asszon meg úgy értette, hogy menyországbú. Hát mikor mennünk vissza megin? „Most osztan mennünk vissza megin oda." Hát nem, láttuk-e az urát? Két évgye hat meg. „De," mondok, „láttok, hogy szennyes a ruhájo neki, meg a vőlegényruhájo is, «mit ráattak, mikor meghat, az is leszakatt. Kellene má neki friss." Legyünk szívesek, vigyünk ruhát neki. Mondom: „Hát jó, hát evisszük." Aszongya: „A sonka is megfő nemsokára, ha vinnénk neki egy darabot." „Ászt is viszünk." De a mákosrétes is megsül má. Ha ászt is evünnénk? „Evüsszük ászt is." „De", aszongya neki a barátom, „de nincs ám egy vasa se, egy huncfut vasa sincs szegény embernek." Aszongya: „Tennap attuk e az ökröket. Az ökrök árát, vót benne háromszáz forint, nem vinnéjik e?" „De, evisszök ászt is," montuk neki. „Evisszök ászt is." No, hát osztan aszongya; „Most lasan menni ke ám," aszongya, „mer ekésünk." No, hát osztan mentek. Osztan, hogyan kimennünk, má dobogott is a fakó, meg a szürke az udvaron. Mer evótak szántani az házbú. Osztan a pajtásom mingyá hoszta a bugyort, amit összepakotunk. Most sonka, meg a ruha, meg mindenféli bent. Akkor hallotta a lódobogást, beletette egy izébe, bozótba, bokorba." Hát osztan gyött elejbe. Aszongya: „Hé, bácsi, nem látott maga itt erre egy katonát?" „De bizony láttam. Ezen a tón ment keresztü," aszongya. „A vizbe ment keresztü, oszt bele az erdőbe. Még elérheti," aszongya, „nincs messzi." Mire az ember aszongya: „Legyen szives tárcsa a fakót addig." Levetkőzött, a csizmát lehuszta, a ruháját, hogyan átment be, ümegbe, gatyába futott keresztü. Emmeg föhuszta szépen a csizmájit. Rávette a nadrágot is neki. Föűt a fakóra. Meg fogta a batyut, meg ellovagút vele tovább. Visszagyün az ember, a gazda, a második ura az asszonnak. Nem tálát semmit ott. Se embert, se lovat, se semmit. „No, a fene. De ez lehetett a gazember úgyis!" aszongya. Megy haza. „No," aszongya az asszon, „hun a fakó?" „Na, hun véna?" Aszongya. „Eküttem ászt is a menyországba, hogy az uradnak ne kellen gyalog járni. Hát járjon má lóháton." Aszongya. 329