Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

El is indútak. Egyik napru a másikra csak abbú étek, amit koldutak. Dógozni nem akartak. Elfogták a csöndérek ükét, bezárták. Hát rossz vacsorát is kaptak. Az üdősebbik aszongya: „Hát, tuggyátok-e mit, tezsvérek ? Megszöktyünk ! " Nekimentek, a vasrácsot kiszabták. Meglógtak. Hát csak mendegétek, mendegétek. Elértek egy erdőbe. Az erdőbe az üdősebbik mindig csak a fákat vizsgáta. Egy fáná megáll. Aszongya: „Gyertek ide tezsvérek. Nekünk már a világ úgyse ér semmit, mi belüliünk csak börtöntöltelék lesz, itt van három szép ág, arra fára fölakasszuk magunkat." Bele is egyesztek. „Hát jól van." Aszongya az üdősebbik: „Térdepeljetek le és imádkozzunk, hogy az Isten nevibe a másvilágra megyünk." Letérdepütek, meg imádkosztak, Mikor keresztetvetettek, megjelent nekik az ördög. Jágerruhába! Minthát a vadász. Aszongya nekik: „Tezsvérek, ha az én szavamat megtarcsátok, ti örökké boldog emberek lesztek." „Hát mit fogaggyunk el ?" aszongya az üdősebbik. „Csak egy szót. Mást nektek nem szabad mondani: Mink hárman tezsvérek a pénzér és ez úgy lesz jó." „Elfogaggyuk!" Hát az ördög adott mindegyiknek egy tarisznyát. Az tele vót arannyá. „Ebbű sose fog kifogyni, míg tik éni fogtok. Ammindig telelesz. Azonföllu, ha nincsen ennivalótok, itt van sonka, szalonna, minden a világon. Itt, ami köll, foghattok." Oszt elindútak. De attú a perctű fogva ük mást nem tuttak kiejteni, csak mindig aszmonták: „Mink hárman tezsvérek a pénzér és az úgy lesz jó." Hát, asztán mentek, mendegéltek. Elérkesztek egy csárdához. Estefelé vót az üdő, oda betértek. De beszéni nem tuttak, csak mutogatták, hogyhát alunnyi szeretnének, hogyhát aggyon helet nekik. A kocsmáros aszongya: „Mennyetek föl a pallásra, ott a szénán alhattok." Hát fölis mentek a pallásra. Se inni nem köllött, se enni nekik vacsorára. Hát, mikor eccer má sötét vót, mit látnak? Hogyhát világosság lesz. Gyütt a kocsmáros a lámpává, meg a cseléggye, meg a felesége. Nagy fejsze van a kezökbe. Hát ezek huszták magukat az esztergya felé, hogyhát ne vegye észre. De nem öhozzájok mentek, hanem ellenkező irányba. Ott vót egy gazdag kereskedő. Ászt meggyilkúták, meg kirabúták. Hát ez a három tezsvír csak maratt, maratt. Reggé, mikor főkének, az udvaron átak a csendőrök. Már a kocsmáros jelentést csinyát, hogy ezek gyilkosságot követtek el. Hát a három tezsvért bizony letartósztatták. Evütték hát erős börtönbe. Hát ott hijába faggatta a bíróság, ezek mást nem montak, hogy csak mindig ászt: „Hárman tezsvérek a pénzér és az úgy lesz jó." Mást nem tuttak kiejteni. Hát ellettek Ítélve akasztófára. Mind a három. Pap jött hozzájok, püspök is megjelent, hogy gyonnyanak meg előbb, mint kivégzik. De ük mást nem montak. Hát oszt a biró átatta a hóhérnak, hogyhát hajcsa végbe. Hát mind a háromnak a sámedlit odaállították. Fölátak. A kötelet is a nyakáratették, csakhát meg nem huszták a kötelet még. Egyet villámlott és az ördög megjelent. Aszongya: „Tezsvérek, ettű a perctű fogva szabadok vagytok. Beszéjjetek," aszongya. Hát a három fijunak a szája megnyillott. A kocsmáros is jelen vót, a kocsmárosné, meg a cselégygye is. Hát osztán kimonták: „Hogyhát mink bűntelenek vagyunk. Mink senkinek sose ártottunk az íletbe, meg nem is akarunk. De a tettesek itt vannak jelen." Hát persze a csendőrség, minden, jelen van ollankor, karhatalom, mingyá ászt a hármat előkapták. Ezek he lett ászt a hármat fölakasztották. Akkor az ördög aszongya: „Titeket sose kaptalak vóna meg. De helettetek itt van a másik három." Hát ászt a hármat az ördög kapta meg. így hát a három tezsvér szabaddá ment. Szabad nyelvük lett és a táskájuk mindig teli vót arannyá. Ha ki nem ürüt, most is tele van. Én is efogannám. Evve vége vót. 321