Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

má nem esett össze, akkor má bízott, hogy van segiccség. Pár szót vátottak egymássá. Megin okátta a tüzet a sárkány. Odaugratott. „Zsuppsz!" Má négy feje megin leröpűt. Akkor osztán visszament a lányhoz. Melléje űt, meg beszégettek. Ecce csak aszongya neki : „Nincs maradásom!" Megin megtapsúták. A legény etünt. A második lovat is bevütte megin abba a szénapajtába. A ruhát hazavütte. Ejött a harmadik nap. Akkor má bővebben vasát be, hogy együtt falatozzanak. Kihajtott. Marhájit behajtotta az erdőbe. Megin megszóllant, a gyürüt befordította: „Uram, édes Istenem, aggy nekem egy tiszta fejér paripát és aranyruhát." Megtermett. Behuszta magát az öltönybe, föugrott a lovára. Hupp! Má ott is vót. Leste. Akkor nem ment a lányhó, hanem a barlangajtóba ugratott először. „Gyere ki," aszongya, „máma jókedvem van. Birkózzunk." Még a tüzet nem okátta akkor, de mikor leszót, akkor osztán mutatta magát. „Supp!" Hát csoporté. A sárkány végzett. Odament a lányhó. Kipakút neki. Ü nem vette észre, mer valamikor a férfijak hosszú fürthajat visetek, a férfi nem vette észre, hogy ujjárú lehuszta a gyürüjit, és hát ott cirógatott, jáccott vele, belecsavarta a gyürüt a hajába. Férfi hajába. Szónyi nem szót felülié semmit. Hát persze nem is fésűködött úgy, mint máma. Az a szép fürt hajókat hát horták. Ki vót adva az országba, aki az ü lánnyát megmenti, annak aggyá. Ja, de hát vőlegény nem jelentkezett senki. „Miccsinájjon mast?" Hát a királnak az vót hát a gondulattya, hogy az egész országba a vitézeket fölhívja egy kardvívásra. Talán az illető is megjelenik. Meg is jelent. Hát hetvennyóc szeméi jelent meg. Ü vót a hetvenkilencedik. Megin fekete paripán acélruhába. Hát egy fő van kösztük mindenhul, minthát a katonaságná, aki vezényőt. Jelenti, mikor megérkezett: „Hetvenkilenc ember!" Jelentkezett. Aszongya, ossza fő húszasra. Hát osztán húsz embert kijelőt. Hát az egyikbe csak tizenkilenc kerül. Ü beleugratott a közepibe, megforgatta a kardot, az égiszét s fődre pakuta. Mind kiszórta a nyeregbű. Hát akkor asztán megin paccsogattak. (Tapsol): „Éjjen a rozsdáskardú vitéz!" Avva megpördüt, etünt. Megin nem tuggyák, ki az. Másik nap megjelent a szürke paripán ezüst ruhába. Akkor negyvenre osztotta fő. Leverte ükét. Harmadik nap aranyruhába, hófehér paripán. Hát az urak ottevótak készűve. Királlány is ott vót. Hát akkor megatta a böcsületet és leugrott a lórú. Legelősször a lánnak adott kezet, oszt a királnak. Hát úgy lekezezett, de a nevit nem árúta e. A királ meg az egész katonaságát a város körű körüizéte, hogy még egy egér se tuggyon kimenni a városbú vagy bejönni, hogy ne lássák. Hát ü meg mégis ement. Hát ü visszatért megin hát az állattyaihó. Visszatette a ruhájit és azután foltatta hát a munkáját. Megin hat hét elteilett, nem jelentkezik a vőlegény. Hát osztán a királlány, aki a dadája vót, tuggya, mi az a dada? Annak szót, hogy itt valamit köllene csinyáni. Hát a dada aszongya, hogy: „Én ismerek itt egy kártyavetőasszonyt a városba, jó vóna behinnya, talán főtuggya verni, hogy megtuggya mondani, ki az illető." Hát aszongya a lány: „Ha az apám ászt megtuggya, hogy kártya által tuttam meg, hogy ki a vőlegény, az szégyenfejje," aszongya, „az kiirtana bennünket." „Ó," aszongya a dada, „nem kő rulla kéccségbeesni. Én," aszongya, „tudom, mellik őr lesz a kapuba. Én magam kimegyek az asszonyho és mekkérem. Ha csaló, akkor kivégesztessük, mer akkor ne garázdákoggyon az országba. Ha pedig igazat mondana, akkor jó jutalmat kap. Meg az őrt is megduggyok." Hát evve a dada elintészte a dolgot. Hát a jósasszony bejütt. Tisztességesen meghajult, köszönt: „Jóestét!" Kicsomagúta a pakli kártyáját, az asztarra tette. Aszongya: „Kedves királkisasszony, emejje észt a pakli kártyát," aszongya, „három csomóra." Hát a királlány odanyút, három paklira megtette neki. Az első kártyát az asszony föforditotta, lehuszta, letette. Megnészte a királlányt. „Itt valami," aszongya, „nincs rendbe." „Mi?" „Ez a kártya má annyit mutat, hogy magának két kedvessé van, két vőlegénnyé van," aszongya. 316