Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Az asztal előtte át, teritve. Először imádkozott, azután nekikezdett falatozni. Evett. Evés után újra emonta az imáját. Akkor fogta a furullát. „Mast fújd e nekem észt a nótát!" A turullá elegettett neki. Hát a kardra nincs alkalom, hogy kihasználta. Lefekütt nyugottan ottan. Reggé főket. Nekiüt az asztalhó, falatozott. Ami maratt, összepakúta, utnakindút. Kiért az erdőszéllire. Körünézett, hogy merre is vót az a világosság. Mire kiizéte, megcsavarta a gyürüt: „Hipp, hopp, legyek ott, ahol az a világosság vót!" Hát ottermett egy városná. Bement hát a városba. Járókelő nem igen vót. Hát egy középkorú fiatalemberre talákozott. Köszönt neki: „Jóregget, öregapám!" „Hozott Isten, fijam!" aszongya. „Apám," aszongya, „nem tunna maga énrajtam segíteni? Szegény árvagyerek vagyok, nincs senkim a fődön. Valami jó szolgálatot vagy munkát ha tunna szerezni." Gondúkodott. „Fijam," aszongya, „ekkicsit későn jötté. Minden szolgahel," aszongya, „má tele van. Holt!" Aszongya. „Még egy nyitva van, ha nem ijecc meg. A királunknak költene egy tehénpásztor." Jó! Kapta a gyereket, evezette a királi várhó a gyereket. A királnak a gyereket bemutatta. Körünészte. „Mit kivánsz fizetést?" „Felséges királlom," aszongya, „nem sokat. Naponta egy hatost. Azonfellü tisztességes ellátást ruházatta, mindenne." Meg vót az alku. Rendbevót. Akkor efogatta, belenyút a zsebgyibe, és kivett három aranyat. Az apának atta, aki odakísérte. Erre a királ nagy szemet kapott. „Micsoda ember lehet ez? Három aranyat ád neki? Hiszen egy évbe nem kap annyi fizetést, mint a három arany kitesz. Hát szégyenfejje miccsinállon ? Királi léttire szégyenbe ne maraggyon, mekköllötte duplázni. Most hát kapott kilenc darab aranyat a helszerző. Valamikor így monták. Avva ement. Csöngetett a királ. Megjelent az istállómester. Aszongya: „Fogtam," aszongya, „egy jó fickót, vezezsd az istállóba és add át neki a teheneket." Hát hat darab tehenet kapott. De ü vót a negyedik szolga. Három ott vót. De mindenik más legelőn köllött legetetni. Azok együtt nem ér Resztek, csak este vacsoráná. Hát avva ü átvette a szolgálattyát. Este mennek vacsorára. A személzet sok vót, lányok, fickók, minden vót. Látta, hogy jókedvek van, belenyút a zsebgyibe, elővette a furullát. Táncótak, rikogattak, megvót a nagy öröm. Ez naprú napra ment. A királ az özvegyember vót. De egy gyönyörű szép lánya vót neki. Egyetlen lánya. Megtutta, hogyhát itt mi újság. Ais ement hát. De titokba csinyáta. Hát etet az üdő, má hat hét. Hát hat hét után az istállómester aszongya: „Ejött az üdő, kikő menni a legellőre. Majd én kikísérlek." Hát a legeilőre keresztüment a városon át egy uccán. Kikísérte a legellőre. Aszongya: „Fijam, ez a terület a tijed. De egyre figyelmesztetlek. Nézd meg az erdőt. Se te, se állatod," aszongya, „oda ne jusson, mer akkor végesztél." Hát a gyerek törte a fejit. Az istállómester ement. О meg csak ászt leste, hogy még visszalát-e ide a legelőre. Mikor etünt, fogta hát a tehenejit, az erdőhő hajtotta. Hát az ü kerülettyin a fű bizony még igen rövid vót, az erdőbe meg má méter hosszú fű is állott. „Az én állataim itt legeilenek, mikor nincs?" Belehajtotta az erdőbe őket. „Itt mast zabáhattok." Ő meg kikeresett egy óriás fát. Arra főmászott. Asztán lesett. Hát gyütt egy órijás. Odamegy a fáhó, főszót neki: „Te féreg, hogy mersz te," aszongya, „az én országomba garázdákonni ? Gyere le szép szóvá," aszongya, „könnyebb halálod lesz." A gyerek meg hát aszongya: „Na, kis férgecske vagyok, de" aszongya, „de a te százezerliteres hordós fejedbe mégsincs annyi ész, mint nekem." A kardnak szót. „Suppsz!" Az egyik vállábú lecsapta a kézit az órijásnak. Hirtelen akar kapni a másik kezive, hogy fönyul. „Suppsz!" A másik karja is leesett. Az órijás edűt, evérzett. Lemászott a fáru, átkutatta a zsebgyejit. Nem tálát nála mást, egy félmázsás kulcsot. Saszt a vállára kapta és ment. Asztán elért egy órijás nagy kastélhó. Beledugta a kulcsot a kulcslukba, a kaput főzárta. Hát mit látott ott? Ablakok nyíttak, a népek meg rohantak ki rá. Ahol a gyerekek érték, ott csókuták, hogy megjött az ü megmentőjük, az Isten kütte ütet. 314