Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

De kicsináták, ebbe és ebbe a kocsmába fognak talákozni. Akármellik hát odakerül, az a háromnak a részire vacsorát készítessen és a háromnak ágyat. Ja, hát, hát az öreg pajtás hát odakerűt. Megrendűte a vacsorát háromnak a részire. Három ágyat. De a kollégák nem gyünnek. Hát eccer csak a kocsmáros aszongya: „Itt a vacsora, itt az ágyok, tessék," aszongya. „Mit tett elejbe?" Hát egy emberfejet. Az hideg, nem nyút hozzá. Nem is kö megfújni, annem meleg. Nem érintette meg a vacsorát, nem érintette az ágyat se. Űt egy széken egész reggelig. Pajtások nem jöttek. „Kocsmáros úr, mit fizetek?" „Semmit. Nem vacsorásztá, se az ágyat nem érintetted." A két pajtást az útonállók agyonütötték, kirabúták ükét. Ha arrament vóna, ü is úgy járt vóna. Megy hát tovább, mendegét. Törte a fejit. De ü effelű nem tudott semmit, hogy ezeket meggyilkúták. Hát ment, mendegét. Valahára szépen hát hazaért. Ránéz hát a házára. A háza rendbe van. Ement a konyhaajtóhó. Tárva, nyitva. A konyhán senki sincs. Ement a szobaajtóhó. Kocogtatott. „Szabad!" Belép a szobába. Jóestét köszönt. De meghökkent. A felesége és egy pap űtek asz asztalná. De a felesége szépen fogatta, ahogy illett. Elővette a tarisznyáját, kipakúta a kenyeret. „Mást", aszongya, „nem hosztam. Ekkis pénszt, meg egy kenyeret. Meccd meg," aszongya a feleséginek," had egyen a plébánosúr is belüle. Jó házikenyér," aszongya. Hát együtt vacsorásztak. Az asszon szépen leboncsa az ágyakat. Az egyikbe a pap fekütt, a másikba ük ketten. Nem szót se a feleséginek, se senkinekse árva szót se. Reggé az asszon leszát. Megrakta a tüzet, melegített vizet. Eccecsak bemegy, aszongya: „Fijam, kell fő," aszongya, „készen a víz. Mosakoggy, mer má harangoznak." Hát ki vót a pap? A saját fija. Ha most például, mongyuk, ászt a tanácsot nem kapta vóna, hogy minden haragodra alugyá egyet, talán mérgibe le is szúrta vóna vagy valamit ekövetett vóna, saját fiját. De mivé a tanácsot megtartotta, szépen emut minden. Mikor az asszon a kenyeret megmecci, az ezüstpénz fótt ki belüle. A harminc ezüstpénz. Hát örűt. így asztán boldogan étek, mer a saját kösségibe kerüt a plébános, hát jobbanmondva a fáráspap. 45. A SZEGÉNY TEHÉNPÁSZTOR KIRÁLY LETT Hát volt valamikor egy szegény család. Egyetlenegy fijok volt. Apa és a fiju bejártak egy városba munkára. Ők kinnlaktak a városon kivű. Saját házikójuk, körű hát egy kis fölgyük. Egy szép napon meghat az édesannyok. Ketten marattak. Hát a temetés után a két férfi rendszeressen munkábament. Az apa, meg a fija. Megérkesztek este, akkor a fiju nekifogott főzni. Az készítette mindennapra az ételt, ami hát mindennapra köllött. Este főzött, osztán másiknap megvótak vele, amit csinyát. Hát egy szép napon a gyerek főket, aszongya: „Papa, kell fő, má úgyis mekkéstünk." „Fijam," aszongya, „én nem. Én," aszongya, „beteg vagyok. Eriggy fijam munkára, engem haggy nyugodtan. Nem kérek mást," aszongya, „ekkis vizet késziccs ide." Hát, jól van. A fiju elment, este hazagyütt. Nekikezdett főzni, készített. Aptyának adott. Fogta a széket és az aptya ágyához űt. Egész éjjé az édesaptyát virrasztotta. Reggé ement munkába. Este hazagyött. Megfoszte megin hát a vacsorát. Megin ettek. Megin a széket fogta és az aptyához űt. Az öreg aszongya: „Fijam, ne virassz. Eljön az üdő, maj én megmondom, mikor halok meg. Nyugoggy," aszongya, „mer máskép nemtucc dógozni." Hát a fiju szótfogadott. Lefekütt. Reggé főket. Melegített valamit, az aptyának odatette. „Fijam, ittmaracc. Nem mész munkába máma, mer én kilencóratiszperckor," aszongya, „meghalok." 312