Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Ahogy a királfi meglátta őtet, fogatta. Es egész éjjé Hamupipőkévé mulatott. Ez hát a mostoháknak igen nehezekre esett. Pedig hát azok voltak az elsők. De, hogyhát kivótak öltöszködve, egysmás, és a Hamupipőke föllümulta ükét. De senki nem ismerte. Senki. Hát hallotta a Hamupipőke, hogy ekkor és ekkor megszűnik a mulaccság. Fogta magát, meglógott. Otthatta a királfit. Mer a kocsi az udvaron várta. Beugrott a kocsiba és hazament. Levetkőzött. Megincsak hát a piszkos, szurkos ruhájába. És ott a véka mellett üldögélt, ott a tüszhel mellett. Gyüttek a mostohák. Hát az árpa tiszta vót. Örűtek, hogy evégeszte a munkát. A ruháját meg a szekrénybe eltüntette. Másnap újra elmentek a mostohák be a városba. A legelőkelőbb öltönyöket vették meg, hogyhát most ők lesznek hát. Megin nekiadott hát a mostohaannya egy véka babot. Észt tisztogassa meg. Azok eltűntek. Újra kiment a temetőbe. Panaszkodott. A fejér madárka újra megjelent. „Ne sirj. Menny haza. A kocsi újra vár téged az udvaron. Bent van a ruha, lábbeli, minden. Oltöszköggy föl és ereggy. Majd a galambok rendbeteszik. " Rendbe is tették. Fölőtöszködött. Elment a mulaccságra. Királfi újra fogatta. De ászt nem kértté tölle, hogy kicsoda. Csakhát jóéreszték magukat. Jóment a mulaccság. Hát bizony a mostohák megin cserbemarattak. Előbb, mint végelett a mulaccságnak, megin megszökött, cserbenhagyta a királt. Átöltözött. Megincsak hát a hamu mellett, a piszok mellett működött. Megjöttek azok, csak bámútak. Persze a ruhákat, azokat erejtette újra. Ejött hát a harmadik nap. Lányok bementek a városba. Aptyokat kizsarúták. A legdrágább ruhákat vették meg. Avva őtöszköttek. Újra kiment a temetőbe. Akkor búzát adott neki egy vékává, hogy ászt tisztogassa meg. A madárka újra megjelent: „Ereggy kislányom, a hintó terád újra vár az udvaron. Benn az öltönyöd." Hát el is ment. Királfi fogatta. Most a királfi miccsinát? Előbb, mint hát a szünet megtörténik, forró szurokkal öntetté végig a lépcsőket, hogy ne tuggyon menekűni. Hogy megtuggya, ki hát az ű menyasszonya, vagy ahogy mongyuk. De bizony a lány megszökött. Hát az egyik cipője a forró szurokba bentragatt. Kicsúszott a lábába, ászt ottmaratt. Hazavitte, kiszát a hintóbu. Levetkőzött. A ruhájit rendbetette. Átöltöszködött. Megintcsak elüt a tüszhel mellé a piszokba. Hazajöttek. Minden röndbevot, de sirtak a lányok. Hát az apa nem szót közbe. Az evütte ükét. Hát a királfinak nem ment az a fejibe, hogy létezik az, hogy ü nem tuggya, hogy ki az ü menyaszszonya, akivé ü ollan szépen mulatott. Kiatta hát a parancsot, hogy minden lány, aki hát mulaccságon vót, az maraggyon odahaza. Ő minden lányt megfog látogatni. Ő mind tutta, hogy kik vótak jelen, mert az bevót iktatva. Csak a Hamupipőke nem. Ászt nem tutták, kicsoda. Hát a kocsijáva járt-kelt, egyik hásztul a másikhoz. Hát eccercsak egy szép napon megjelent a kocsi a kereskedőné. „Vannak-e lányaji?" „Igen." A cipőt ászt velevitte. Hát az idősebbik mostohalánya jelent meg először. „Húzd föl a cipőt!" Nem passzul, de a lábán tartotta, de nem vót a lába benn. Az uttya meg a temetőné köllött köziekennyi. Mikor a temetőhöz ért a királfi, a madár elszólta magát: „Kedves királfi, ez a lány nem az igazi, nézd meg a lábát, vérzik neki." Vérzett a lába. Visszavitte. Kérdi a kereskedőt, van-e még lánya? „Igen." Másik mostoháját atta oda. Annak meg az egyik lábujja nem stimmőt. Fogta a kést, lemeccette, hogy a cipő passzujjon. Mikor a temetőné elhajtat, a madár újra megszól lant: „Vidd vissza a lant, mert ez nem az igazi, nézd meg a lábát, hogy vérzik neki." Megfordút, visszavütte. Kérdi meginhát a kereskedőt, van-e neki még lánya? Aszongya: „Igen, van, egy szurkos, piszkos," hát szóvá mindennek lehorta.