Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Bármellik pillanat. Kötelességem, hogy másikon segiccsek." Nem tudom, hány kocsivá, hát mindenféle ékszert, aranyat, gyémántot, ruhát, mindenfélit hát a világon föpakótak és asztán mentek hazafelé. Hát hazaérkesztek. Szolgák nagy örömmé fogatták. Mekkondút a kisharang a kastélba. Örömhírnek. Kijelentette osztán a szolgáknak, hogy „Mint holnap, mindenki lássa el az állattyát, ahogyan dukál. Azután," aszongya, „emegyűnk ki a kápolnába, szentmisét tartunk. Ünnep lesz. A napot hát megünnepöllük." Hozatott a Jánosvitéz egy papot és ott szentmisét szolgáltatott. Mikor a szentmisének vége lett, mikor a pap kifordut, meg mongya hát a mondókáját, az utolsót, előlépett egy öregember. Kápolna alú kibujt. Jelenti, hogy: „Mától fogva a mi vitéz Jánosunknak hálás köszönetet mondok először. Mátulfogva nekem nem köll többé ebéd," aszongya. És avva az öreg eltűnt. Hát a János vitéz mindig törte a fejit, hogy mi lehet hát az, hogy ez mindig itt hát megétkezett. Elment újra le a kriptába. De a feleségit ászt nem vitte magává. Végigszámláta, hogy hány halott van, mellik, mikor halt meg. Mindent pontosan föjegyzett magának és ászt naponta vizsgágatta, ászt a föjegyzést. Hogy mikor vannak a névnapok. És minden halottnak a névnaptyára egy gyönyörű csokrot vitt a kriptába. Hát a legelső vót az öreg, aki a fekete pálcát atta neki. Mikor a csokrot elheleszte, a koporsó újra megnyílott. Az öreg újra megjelent előtte. Aszongya: „Fijam, hálás köszönetet mondok, hogy így cseleketté. Ezentúl," aszongya, „felejtsd e. Ami vót, ászt az én segiccségem átal jutottál ahhoz, amit kaptál. De a többit felejcsd e. Mert te mátufogva," aszongya, „igazi ura ennek a területnek. De észt tiszted is, becsüdd is, még a szemed le nem zárkózik." 38. HAMUPIPŐKE Hát a Hamupipőke állítólag magyar kislán vót. Egy nagy kereskedőnek a lánya. De nem a városba lakott, hanem a városon kivül. Az édesannya korán ehagyta. De az urának asztat kikötötte, hogy csak ojjan nőt, ha ő meghal, mint ő, vegyen el. És ojjan nem vót, mint a lánya. Mer valamikor apa lányát evehette, fiju az annyát evehette, a lány a tezsvérét. Hát valamikor azok az idők vótak. Ahogy teccet, hát ott úgy összementek. De, hát az apa a lányává nemsokat törődött. Elejinte igen. Megismerkedett a városba hát egy özvegyasszonnyal. Két lánya vót neki. El is vette. Attú a perctű fogva a saját lányának megszűnt a böcsülettye a házba. Mostohája mindig kinoszta, meg kinoszta. Az apa meg nem törődött. Hát egy szép napon aszongya az apa: „Én bemegyek a városba," aszongya, „lányaim, mit hozzak nektek?" Hát a mostohalánnyaji, egyik észt kérte, egyik ászt. „Hát apuka, észt hozz, ászt hozz." Saját lánya aszongya: „Apukám, nekem ne hozz semmit, csak egy mogyoró vesszőt." Hogy hol szerezte a mogyoróvesszőt, ászt nem tudom, de meghoszta neki. A kívánságát teljesítette. A leánka fogta ászt a mogyoróvesszőt, kiment az annya sírjára és oda letüszte. A mogyoróvessző megnyőtt. Attú a perctű fogva, hogyhát ü látta, hogyhát fakad, mindennap tette szerit és az annya sirját meglátogatta. Hát a napok multak, hetek, holnapok. Eccercsak hát mindenfelé hirdetve lett, hogy a királfi mulaccságot tart. Hogy minden nő, fijatalember jelentkeszhet mulaccságra. Hát a mostohalányok kitűnőjén kihuzakottak, hogy elmennek. De a szegény Hamupipőke otthonmaratt. Mostohaannya kiadott neki egy véka árpát. Hogy még a mulaccságon lesznek, addig válogassa meg az árpát, asztán megpörkölik kávénak. Az volt a munkája. Hát a lány bizony szomorú lett. Az egész család elköltözött, ő otthonmaratt. Fogtamagát, kiszalatt a temetőbe. Kértté az édesannyát, hogy segiccsen rajta. Hát a mogyoróbokron űt egy hófejér madárka. Aszongya neki: „Lányom menny haza. Majd a galambok megválogassák. Egy hintó áll az udvaron. Abba van egy öltöny ruha, lábbeli. Öltöszköggy föl és ereggy mulaccságra." El is ment. 306