Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Nincs fijam," aszongya, „de ha nekem egy kosár aranyat acc," aszongya, „akkor én átjuttatlak." Rendbe van. Kezetnyujtottak egymásnak. Kész volt az alku. Az öreg, mint az ágya vót, lehajót és kivett egypár papucsot. „Itt van fijam," aszongya, „lépj bele. Ujj fő a lovadra. Mond a papucsnak: Hipp, hopp, legyek ott!" aszongya, „tul lesz a túlsó parton. De jóvigyázz magadra." ászt felete. Hát rendbe van. Hol termett? Egy kertbe. Ollan szép vót az a kert, hogy sajnáta, hogy a ló letiporja a füvet. Amit látott, az mind aranybú állott. Hát eccercsak egy körtefához kerűt. Aranykörte rajta. Fényút, meg leszakajtott egy körtét és ászt zsebrevágta. Avva indul hát előre a kerten. Elérkezett hát előre az udvarba. Kivé talákozott legelőször ? Mint a királlal. Jónapot köszönt. „ Jóhelen jáifok én ?" Aszongya a királ: „Fijam, nem tudom, mi járatba vagy." „Ekkor és ekkor megálmottam, hogy ennek a királnak van egy lánya. Hogy igensok kérője vót má, de egynek se akart szerencséje," aszongya. „Hát ha ön e az a királ?" „Lehetséges." Aszongya a királ. „Hogy hivnak?" „Jánosvitéz a nevem." „Honnan?" „Innen és innen." „Nahát, ha tudni akarod, hát én vagyok az a királ. Hát az én lányomat akarnád?" Hanem a királ a lánnyát odahivta. Aszongya: „Fijam tévecc, mer az én lányomat te nemtudod megszerezni." „Hát mér nem?" „Mer," aszongya, „az ördögökké játszik össze. Az mindennap tizenegyórakor éjjé elmegy, egyórakor jön haza. S mindennap három pár lábbelit elszaggat. Te ászt nem birod." „Na, mutassa hát meg a lányát." Királ karonfogta a fijut és a lánya elejbe vezette. És bemutatta, hogy uj vőlegényt hosztam. Lekezet vele. „Elfogaggya-e hát a kérésemet, hogy mekkérem a kézit?" „Ha nem ijecc meg, akkor feleséged leszek. Ha megijecc," aszongya, „akkor nem." „Még sose ijettem meg, nem fogok sose megijedni." „Na, jó van," aszongya, „akkor ittmaradhacc." Kapott szobát, elfoglata. A lovát átvették természetes a szolgák. Ászt ellátták. Neki arra nem volt gongya. A leány hozott neki vacsorát. Együtt vacsorásztak, osztán beszégettek hát tovább egyes dolgokra. Eccercsak a lejány aszongya: „János, ütött az óra, nekem menni köll. De te is fogd magadat," aszongya, „össze és eriggy ide és ide ebben a templomba. Menny fő a kórusra és ott várj, hogy ott mi történik." Hát a János szótfogadott. Elért a templomba s foment hát a kórusra. Heletfoglat. Eccercsak mit lát ? Hogy az egész templom ördögökké van tele. Hosszú farkokat veregették ide-oda. Eccercsak egyik oldalágon, mint szoknak ollan fülkék lenni, kigyütt a Ián. Ott egy ekapta, oszt táncút vele. Ahogyan abbahagyta az ördöggé a táncot, a cipőket levette, meg féredobta. Föhuszta a másik párt. Táncút a második ördöggé. Cipők ronggyá lettek. Levetette. Ászt is edobta a sarokba. Gyütt a harmadik. Ais hamar végzett. A hárompár cipőt egy kupacba hát összehajitotta, s avva a lány megin eltűnt. Emmeg fogta a pálcát, meg keresztet csinát rajta. Az ördögök etüntek. De ü jó megfigyete, hogy mellik pár cipőbe táncút elősször, másoccor, harmaccor. Jö a cipőket összeszette és hazavitte. Nem is soká vót odahaza. Kocogattak. Főket: „Szabad!" Ki lépett be? A lány. Hát János kérdi tüle: „Hol járta?" „Itt és itt voltam táncúni." „Tudom," aszmongya János, „észt azér nemhittem volna," aszongya, a János, „hogy illen ügyetlen vótá a tánculásba." „Én ügyetlen?" „Igen," aszongya, „itt a bizonyíték." Férenyút, elővette a hárompár lábbelit. „Ha ügyes letté vóna," aszongya, „a három, pár cipő nem jutott vóna a kezembe," aszongya. „De minekután ügyetlen vótá, hát én ehosztam." Attú a perctű fogva az egyiktű megszabadút. Másnap mácsak kétpár cipő köllött. Azokat is megszerezte. 304