Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Nézd apám, itt a vőlegényem," aszongya a királnak. „Itt a Matyikánkbú," aszongya, „micsoda ember lett." Hát az is bámút, mer mégse ismerte. „Hát hogy, hogy?" Aszongya: „Ezek a csizmák," aszonta. „Ezek, amit én kivánok, én ezekké," aszongya, „mindent megtudok csinyáni." Másnap má trónörökös lett. Nekiatta a királ a lányát. Esküvő után magáhó hivta. „Ha, te má," aszongya, „ollan izébe képes vagy, minden," aszongya, „vedd át az országot. Ezután te vezesd az országot." Királ lett belöllö, a Matyikábú. Akkor osztán a feleségive együtt, az egyik csizmát a fejirníp húszta, egyiket ü. „Kipp, kopp! Most legyünk a szülejimné." Otthontermett. Összefogta az egész családot, meg mind a királlipalotába vitte. így asztán szegényekbű gazdagok lettek. Ha meg nem hátak, ma is élnek. 37. KÜRTÖS JÁNOS Hát valamikor régesrégen vót egy János. Kürtös volt a katonaságnál. Az oroszokká harcótak. Nemcsak ü, hanem az egész ezrede. És valamikor minden ezrednek vót ászlaja. Ászt az ászlót a harctérre kivitték. Az egész ezred katonaság mind epusztut, csak az egyetlen kürtös, a János, ammaratt meg az ászlóva. Minekután hogy ü az ászlót megmentette, a királ az nevezte hát a Jánost vitéznek. És adott neki hát egy nagy birtokot, egy nagy kastélt, hogy ott letelepedhet. Főkereste a szakácsnét és rendűt, hogyhát az összes cselédeknek jelenese ki, hogy máma itt mind vacsorát kapnak. Hát meg is készűt. Akkor a szakácsné kijelentette, hogy: „Uram, itt a kastélon kivü van egy kápolna. Oda vagyok kötelezve minden débe tizenkét órakor az ebédet odavinni." Egy személnek. De sose látta senki, hogy ki eszi meg, hát amit odavisznek. „De, hátha idájig úgy vót," aszongya, „hát az tovább is úgy köll maradni." Hát, természetes, ő kutatott, vizsgát. Lekerűt hát a kriptába. Nézegette, ki, mikor hat meg, mi vót? Minden ki vót irva. Az egész kriptát körűnészte. Mikor visszafelé jön, egy koporsónak az ajtaja kinyillott és egy férfi fölemekedett. Ő odase nézett a dolognak. Nem, mint másember, megijett vóna, ő át, mint egy darab fa. Aszongya: „Látom fi jam, nem vagy gyávagyerek. Nem riacc vissza semmitü." „Még idájig uram," aszongya, „nem. Nem is fogok." „Na, minekután ollan bátor gyerek vagy," aszongya, „itt van egy pálca. Észt vedd magadhoz. Bárhova mész," aszongya, „evve sujthacc." Avva az öreg bezárta magát megin. Visszafekütt. Koporsó lecsapódott. Savvá kiment. Ekezdett odahaza a lakássába gondúkodni. „Micsoda jel ez!" Törte a fejit. Nem lutta, mitévő legyen. Nagynehezen elszunnyatt. Ekezdett álmodni. Álmotta, hogy itt van egy királ, annak van egy lánya, akit má igensokan mekkértek, de a királ senkinekse atta. Gondúkodott. „Van nekem egy pálcám. Talán az majd segit." Kiatta a rendeletet a gazdának, hogy minden rendbe mennyen. Ü elköll menni. Hát kivállasztott egy paripát magának, főnyergete és fölugrott a ló hátára. A pálcáját a csizmas/árjába dugta. Savvá hát ment, mendegélt, messzeföldre. Eccercsak elérkezett egy nagy folóhoz. Innej mast netovább! Jobbra, balra tekingetett, ha nincs-e valahol hid. Ja, dehát seholse látott. Végül gondúta magát, jobb lesz jobbra fordúni, mint balra. Hát a foló partyán ment tovább. Eccecsak mit látott? Egy kis kunyhót. Odalővagút a kunyhóhoz. Leugrott a lováru és betekintett. Hát egy öreg aggastyán űdöget bent. „Jónapot, öregapám!" „Hozott Isten, fi jam" aszongya. „Hát valamire kérném, öregapám," aszongya, „nincs-e valahol egy hid, hogy én a folón átkelhetnék?" 303