Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

beledugta, az egyik lecsúszott, a másik meghat benn valamibe elakatt, hát nem esett le. Hát meglett a csizma. Főhuszta. Hej ! Passzát a csizma. Ja, a csizmát nem tuggya hasznáni, mert két favágó van vele, két ember. Hát szép komótosan sétátak haza. Ement a királ elejbe. Aszongya: „Felséges királlom," aszongy a, „parancsodat tejjesitettem. Meg is hosztam," aszongya, „a csizmának a párgyát. Mit kívánsz mast tüllem?" „Semmit." Ászt felete a királ. „Maraggy szépen a heleden, nyugoggyá. Majd ha szükség lesz rád, majd akkor szóllok." Hát ement. Kint osztán csavargott mindenfelé. Hát eccercsak gyün a királlány elejbe. Előkapta hát a lány. Kipruhacsúta, micsoda családba származik, egysmás, mindent. Hát a kis Matyi mindent elmondott. Hogy micsoda szegénységbe szenvedett ü valamikor, mast meg miilen jó sora van itt neki. „Hát," aszongya, „a szülejiden nem segítesz?" „Van is eszembe?" Ászt felete. „Hát ha má eddig főnevetek a szülejid, meg ollan szorongatott helzetbe vannak, hát kűggy nekik valamit, vagy vigy nekik valamit, hogy azok is jobb életsorba kerüllenek." „Maj arra is kerül a sor," ászt felete. „Kisasszony," aszongya, „most nekem csak haggyon békémet. Majd elgyön," aszongya, „a nap, amikor én kérdek valamit magátu, de nemet ne mongyon," aszongya. „Én," aszongya a királlány, „akin segíteni tuttam, idájig is segítettem, meg ezután is fogok," aszongya. „Rendbe van!" aszongya. Ement a Matyi. Főhuszta a két csizmát: „Kipp-kopp! Legyek otthon." Odahaza vót a szülejinél. Körűnézett mindent. De, csak bekopogtatott: „Jónapot kivánok, szülejim," aszongya, „hol vannak a tezsvérjeim?" „Egyik itt csavarog, egyik ott csavarog," aszongya neki az aptya. „Hát te hogyan kerüsz ide?" „Ej, apám," aszongya, „én boldog ember vagyok. De még csak ezután leszek boldog," aszonta. „Hát hogy-hogy? Hát hosztá-e valamit?" „De hosztam ám," aszongya. „Amillen kicsi vagyok, de ullan sokat hosztam." Hát osztán kezdett kipakóni. Hát az öreg bácsika bizony nézett egyet, hogy mire képes az ü fija, a kis Hüvelk Matyija. De kérdi az aptya: „De hogyan bírtad te el észt a kincset, mikor illen csöpség vagy?" „Van nekem erőm," aszongya, „apám. De még sokká több, mint neked." „Hát hogyhogy?" „Majd ászt is megfogod tűnni!" Hát gyöttek a tezsvérgyeji. Azoknak is adott. Nem atta mind az öregeknek, a tezsvéreknek is. „Nektek is legyen valamitek." Hát osztán az annyok kináta, ha köll-e valami enni. „Illesmit csak nem eszek," aszongya, „ehetek én mást." „De éhes lesz." „Dehogy leszek éhes," aszongya, „az a párperc, mi nekem kő," aszongya, „addig nem éhezek." Ebucsuzott. „Kipp, kopp," aszongya, megmá a királlipalotába is vót. Hát másnap megin ement csavarogni a parkba. Mindenhun hát maszkát. Megin gyön a királléány. Megin szóbakeverettek. Aszongya a királleánnak, aszongya: „Kedves királkiasasszony," aszongya, „maga ászt ígérte nekem, hogyhát mindenkin segített, meghat ezután is segitek," aszongya, „vagy segit. Hát segiccsen rajtam." „Na," aszongya, „hát mit kívánsz tülem?" „Ászt, hogy legyen a feleségem." Megnészte a Matyit. „Ha kivánod," aszongya, „a tijed leszek." „Na, hát," aszongya, „egy pillanatra. Emegyek a csizmákér." Mer akkor a csizmák nem vótak rajta. Kihoszta a csizmákat. Aszongya: „Legyenszives, mast húzza maga föl ezeket a csizmákat." A királleány szótfogadott. Aszongya: „Most ölejjen meg, ahogyan bír, szoriccson meg." A leány ászt is megtette. Ahogyan megölete, megszorította, egy derék legény állott előtte a Matyibu. Akkor bámút a kiralkisasszony, hogy micsoda fess egy vőlegénye van mast őneki. Bekarút asztán a legénybe, meg az aptyaelejbe vezette. Aszongya: 302