Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Eccercsak hall, hogy sir valami. Beleugrott a csörgősbottyáva. Mit látott? A tűzbe hát egy kígyó fetrengett. Fogta a bottyát, a kígyónak föizete, meg kidobta a tüzbű. Megszabadította. Arra a kígyó ott egypárszor ide-oda forgatta magát, eccercsak megszóllant. Aszongya neki: „Te mentőm, jere el apámhoz. Amit te kívánsz, abbu ne is engeggy, mer az megaggya." Hát jó van. Kígyó kúszott, kúszott, emmeg ment utánna. Hát elérkesztek hát az öreg kígyóhoz. Mongya a kiskígyó az aptyának, hogyhát mi történt. „Amit kiván'ez az ember, ászt add meg neki." „Hát mit kívánsz?" „Én," aszongya, „nem kívánok semmi mást, csak minden állatnak a nyelvire taniccs meg." „A, te buta". Ekeszte hát az öregkígyó. „Gyere, mutatok valamit." Mutatta. Azok a nagy kád aranyakat neki, mindent. Hogyhát mennyit kivan, annyit kap. „Köszönöm," ászt felete, „nekem az nem köll. Nekem add meg, amit én kívánok." „Na, jól van. Hátha nem köll kincs," aszongya, „minden állatnak a nyelvit fogod tudni. De ászt soha az életedbe élne árúd. Mertha elárulod, abba a pillanatba," aszongya, „meg is halsz." Hát mckkapta. Ement vissza hát a juhaihó. Leüt, meghat ott gondúkodott. Eccercsak egy sereg varjú jelent meg, meghat ott károgtak, minthát a varjuknak szokássa. Leszátak egy nagy tölgyfára. Az egyik varjú mongya. Aszongya: „Lehetetlen! Mermá tele van. Máshova köllök vinni." Azok horták a kincset. Hát a töllfa Üres volt, az megtellett. Hát most tovább köllik vinni. Hej, mikor ü észt meghallotta: „Talán lesz szerencse?" Másnap reggé fogott egy szekercét, vésőt, fürészt, kihajtotta hát a helszinre a birkájit. Odament. Alatta befüriszűte a fát egy kicsit. Fogta a vésőt, oszt ekeszte vésni, hogyhát könnyebben kiforgácsulla, ha be van fürészölve. Eccercsak alant kezdett fonni belöllö. Hát ő győzött pakóni, meg hazahordani. Hát a parasztnak vót egy főszerje. Abba valami óriási nagy láda volt. Abba tartották az almot, abba a fészerbe. Hát ü az arannyát abba a nagy ládába csak horta be. Úgyhogy a láda megtellett arannyá. Eccer tele vót, akkor megin megszólította hát a nevelőaptyát: „Újra mekkérem a lánya kézit. Aggyá feleségül." Aszongya: „Má megmontam, majd ha annyi kincsed lesz, mint a lányomnak, akkor." „Ó, apám," aszongya, „nekem hiszen sokká több van." „Hogy, hogy?" „No, csak gyere, majd megmutatom." Hát kivezette. Kinyitotta a ládát. Hát akkor csaknem összeesett a paraszt. „Hol szereszted ?" „Az titok." Ászt felete. Nekiatta lányát feleségül. Hát osztán boldogok vótak. De ü a juhaiva járt mindig. Eccecsak a felesége aszongya: „Te, máma maraggy idehaza, emegyünk vásárra. Eis köll, ais köll," aszongya, „vásállunk." Hát a parasztnak szamaraji vótak. Az asszon is egy szamárra űt, a férfi is. Hát úgy mennek szamárhátán vásárra. Hát mennek, mennek. Az asszonynak a szamara mindig emaratt. Hát a gazda hát mekköllött áni, hogy a feleségivei együttmennyen. Ahányszor összeértek hát a szamarak, hogyhát megát, akkor a szamarak mindig hát nyerítettek, meg mindig mosolgott a fijatal gazda. Észrevette az asszony, hogyhát mindig röhög, mikor a szamarak nyerittenek. Rászót, hogy „mit röhögsz?" „Miközöd neked ahhó, hogy én mit röhögök?" Ászt felete. Hát az asszon méregbegyütt, haragba. Annyira összevesztek, hogyhát megfordútak, ementek viszsza. Nem mentek vásárra, minekután nem monta meg, mit nevet. Hát otthon szinte hát az öregeknek mongya. Ott kijelentette: „Ha én megmondom, hogy mit nevettem, én abba a pillanatba," aszongya, „meghalok. A titkomat nem szabad elárúni." De az asszony csak nem engedett. Ő kíváncsi, hogy mit röhögött. Fogta hát a fijatal gazda, ement az asztaloshoz. Megcsinatatta a koporsóját. Az asztalos meg is hoszta. Megcsinata a ravatalt. Beleüt hát a koporsóba, asztán kiszót a feleséginek: „Gyere be, mast megmondom." Kutyája meg az asztalalatt fekütt. Eccercsak a kutya ekezdett sivítani. A kutyasivitásra a kakas fölugrott az ablakra. Ott kukoríkút. A kutya megszóllant: „Elíg buta ember, ha nemtud a feleséginek parancsúni." Nem is. A kakasra szót, ha nem szégyelli-e magát, hogyhát a gazdája ott a koporsóba má ül, hogy kész a meghalásra, te meg ott röhögsz." 294