Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Mind nyitva van minden ajtaja. Be van bútorozva kitűnőjén. Hogy ott kényelmesebb éccakát tölthetne, mint itt, de valami rejlik a kastélba," aszongya. „Ha fölfödözöd neki a titkot," aszongya, „ennyi, meg ennyi pénszt is kapná." Arra hát gondúkodott a szabósegéd. Aszongya a kocsmárosnak: „Kocsmáros úr," aszongya, „aggyon nekem egy jó fegyvert, töltént, enni-innivalót. Én fölfödözöm ászt. A fele pénszt a jutalomnak," aszongya, „magának adom." Hát bizony a kocsmáros is megizéte magát. Gondúta: „Ennyi pénznek a felit mekkapom, az jó üzlet." Hát itt az osztrák parasztokná egysmás fegyver minden házba szokott lenni. Hát a kocsmárosnak is vót. Á tattá neki a fegyvert, töltényt eleget, enni-innyavalót, színyavalót, mindent. Meghat a szabósegéd ement hát ki a kastélba. Körűnészte az összes szobákat, mindent. Hát eccer agy szobához érkezett. „Ez lesz a legjobb." De nem az ágyba fekütt, hanem például mongyuk, négy sarka van egy szobának, az egyik sarokba húszta meg magát és oda hát leüt. De előbb, mint leüt, kinyitotta az ablakokat, az ajtót, ha ugorni kő, valamerre tuggyon menekuni, ü bisztositva legyen. De háturrú senki nem bir hozzá, mer a falon nem tud átizéni. Hát ű ott gubbaszkodott, gubbaszkodott. Eccercsak rompulást hallott. Zörög, zörög. De soká tartott. De ü a fegyverre kész van a lövísre. Hát eccercsak mi jelent meg neki ? Egy tüzes bika. Hát bikabűrbe vót egy ember fölőtözve. És a lámpákká fővót szereve. Azok világítottak. Hát amikor betért hát a szobába, az a fegyvert föemete, meg rászót: „ÁjjIKivagy?" Nem szót az, csak lassan mozgott. Nem? Rászót másoccor. Akkor se át meg. Harmaccor eszóta magát, de a puska is esűt. Meg jó tálát is. A bika főfordút. A lámpák kialuttak. Akkor a fegyvert a hónaalá kapta, meg futás, be a kocsmába. Má a kocsmáros alutt. Zörgetetett. „Kejjen fő!" „Mi baj?" „Gyorsan, gyorsan," aszongya, „csöndőrökér! Meg lesz a titok." Hát a faluba csöndőrség nem vót, hát a szomszéd kösségbe köllött. Befogta a lovajit a kocsmáros, meg ement a csöndőriaktanyára. Hat csöndért kapott mingyá magává. Hát a csöndérek szintén fegyveresen, készenlétbe. Valami van, biztosítva legyenek. Ekezdik hát a bikát bontogatni. Ki van benn? Megismerték. A saját kösségekbű a bíróúr vót a bikabűrbe. Otthatták. A legény a csöndőrökke együtt, kocsmáros is kesztek kutatni. A csöndőrök rafináltabbak, mint unserejne. Nem? Ajtórú, ajtóra. Bekerűtek a pincébe. Pincét átkutatták. Nincs semmi. Megin egy ajtóra kerűnek, ami megin egy másik pincébe ment le. Ott sincs semmi. Újra ajtóra. Fönyissák az ajtót. A harmadik pince. Hát, mikor lemennek a pincébe, világosság. Ott tizenkét ember foglalkozott, verték a pénszt. Pénszt csinyátak. Hát a hat csöndör, meghat a fijatalúr is fegyveresen, hát ott ugyehát mozdúni nem lehet. Hát azokat ecsipték, mekkötösztek őket. Mekkihajtották. Hát így kerűt napvilágra a titok, hogy mi rejlik a kastélba, hogy nincs maradása a grófnak. Mingyá sürgönyösztek. A gróf megjelent a kocsmán. Fijatalurat végignészte. „A rejtélt," aszongya, „fölfödöszted. Sikerűt. Hát itt a pénz." Ott a kocsmába ki is fizette, amit ajállott. Ott mingyá a gróf előtt meg is feleszte a kocsmárossa. Mikor észt megcsinyáta, aszmongya neki a gróf. Aszongya: „Fijatlúr, tuggya mit? Tudomásom szerint," aszongya, „szabó a mestersége." „Igen." „Hát," aszongya, „egy lípést se tesz maga innen. Maga elgyün a kastéllomba és maga lesz," aszongya, „a házszabó". Hát a csalággyának a részire. „Hát minden partéka, amire szükség van, majd én állítok. Gépet, mindent. Örökös szobát kap. De ha nekünk szükségünk van, ászt hát úgy kő csinyáni." Hát így örökös lakást is kapott még hozzá. Hát berendeszte gépekké, minden. Hát ü dógozott másoknak is. Oszt hát kereste a kenyerét. Hát így gyütt létre a titok. De ezzé osztán vége vót. 290