Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Ez a szegény Feribácsi (egy jelen levő férfi hallgató) jelen vót, dehát igen ügyetlen volt. Sürgöttforgott, horta ott az ételeket, italokat. De magára nem gondút semmit. Hát ott volt egy sonka a tálon. Főkaptam: itt van Ferkó bácsi, valamit egyék kend is. De a kutya kikapta a kezibű. Akkó má ügyesebb lett. Ekapta a söprüt. Utána! Amikor a kutya a kerítésen körösztű akart ugorni, „zsupp!", a kutyán végighúzott egyet. A kutya efosta magát. Végigfosta a száját neki. Aszongya: Jó van kutyám, má a csontot elvihedd, csakhogy a velőt irthattad. Azóta is a szájaszéllit nyalla. Itt a vége, essék a vizbe. 24. A FEHÉR TOLL Hát vót eccer egy szegény harangozó. Annak vót egy fija. Ott a szokás vót abba a kösségbe, hogy a legény a lányhó ment elösször, akkor a subáját magávavütte. Kitért a házhó, akkor a subáját kapura akasztotta, oszt otthatta. Ha másnap a legény ment, a suba kint vót, akkor tilos volt a bejövet. Ha penig a subát bevütték, akkor jogosan a házba mehetett. Tehát a legént efogatták. Hat évig járt a bíró lányáhó. Hat év után megy eccer este a lányhó. A subája kinn vót a kapuba. Hát az ászt jelentette; mátú fogva nincs itt keresnivalója. Hát fájdalmas szivve a legény hazatért. Leüt a tornácra és ott törte a fejit. Eccecsak megjelent neki egy agastyán. Aszongya neki: „Fijam, ne habozz, hanem fogd a sátorfádat és indujj keletnek, Mindaddig keletnek menny, míg el nem érsz egy kiszáratt fojót. Ha a fojót megtalátad, akkor térgy a folón barra és mindaddig míg egy jó nagy sziklához nem érsz. A sziklába üjj le és várd meg az első esti csillagot. Ha a csillagot megpillantottad, akkor kopogtazsd meg a sziklát." Hogy kopogtassa meg. Hát a legény elis érkezett, meg is taláta a sziklát. De ü csak a csillagokat leste. Hogy mikor jelenik meg hát az első csillag. De közbe egy fejér madárka száldogát mindig feléje. Hijába kapkodott a madárér, nem tut ta megfogni. De ahogy kapott, a madarat elérte és egy tollat kihullatott. Ászt fogta, meg ott simogatta, ászt a tollat nézegette. Eccecsak a tollbú egy kulcs lett. Vizsgáta a kulcsot. Főnéz az ég felé. Hát megjelent az esti csillag. Ahogy a kulcs a kézibe vót, avva mekkopogtatta hát a sziklát. Eccecsak kinyílott az ajtó. Betekintett. A kulcsot a kézibe vittö. Eccercsak hát egy follósóra érkezett. Ennéhány tucat kutya át ott előtte. Kutyák vicsorogtak, de ü a kulccsá csak ment. A kutyák visszahusztak magukat. Egyse bántotta. Az ajtóhó ért. Beledugta a kulcslukba a kulcsot, fözárta az ajtót. Belép. Gyün a másik ajtó. Kinyiilik. Újra egy follósó. Ott oroszlánok vótak nagy számba. A kulccsá csak ment. Oroszlányok visszahusztak magukat. Elérkezett megin egy ajtóra. Kinyitotta. Hol terem? Egy szobába. De abbú többet kimenő nem vót. Külön bejárattya vót. Hát abba a szobába csak nézeget, nézeget. Eccercsak megérett az aranyesső. Esett a szobába. Hát ü gyorsan szetté az aranyakat. Ahogy a tarisznyája volt, dugdozsta a tarisznyába az aranyakat. A zsebgyejit megrakta. Ja, de az esső csak hűlt mindaddig, má be vót arannyá temetve, má kezejit emekette főfelé, hát ütet etemeti az aranyesső. Akkor eszibejutott a kulcs. Fogta a kulcsot, meg egypárszor erre-arra izét. Megát az aranyesső. Kinyilik az ajtó. Közeledik három lány. Az egyik a három közű megszóllant: „Mér jöttél ? Enértem jöttél?" „Nem," aszongya, kincsér jöttem." „Hát," aszongya, „kincset kapsz, amennyit kívánsz, csak szeress engemet." Annak ászt a választ atta: „Nekem nem kő senki a világon, mer nekem úgyis van egy, akivé má hat évig járok, de nincs kincsem. Hát így a szüleji," aszongya „elakargyák tülem venni." „Hát," aszongya, „nem szerecc?" „Nem." Avva a lányok etüntek. De ü nem tud szabadúni a kincsek közű. Vergődött ott a szobába. Megjelent újra az a nő, aki szót neki. „Hát," aszongya, „mond, igazán nem szerecc?" „Nem." Megin ászt a választ atta. 288