Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Vót-e kösztük, amelliknek nem volt nyelve ?" Aszongyák: „Nem volt." Elmentek. Ott: „Fölséges királlom," aszongya, „van tudomásom, hogy a tizenkét zsivánnak a fejit maga balzsamba tetette. Vizsgáltassa meg, ha van-e egynek is nyelve?" Hát természetes, arra senkise gondút. Elment. Megvizsgállak a tizenkét betyárt. Egynek sincs nyelve. „Hát hol vannak a nyelvek?" „Itt a tarisznyámba." Akkor osztán kipakúta, megmutatta. A második: „Kérek egy ollót." Föfej'tette a kabátbelsejit, kiszette hát a tárgyakat. „Itt van fönséged," aszongya, „ez a bizonyíték, hogy én vótam az." Meghajót a királ: „Köszönöm fijam," aszongya, „de legyetek nyugottak." Királlány is ott vót. „Hivd be a trónörököst." Hát megérkezett a trónörökös. Lán, meg a királ szömköszt ültek hát a vadászokkal. „Na," aszongya, „fijam, micsoda büntetést szabná te illen gazemberekre," aszongya, „akik téged, mint trónörökös vagy mint fölség," aszongya, „téged rettenetesen meghazuttonájok, megcsalnájok?" „Ah, uram, fölségem," aszongya, „rögtön négy lóvá szabatnám az illetőket szét." Jő aszitte, azokra mongya az ütőlet, pedig saját fejire monta ki az élleteket. Összefogták, meg vitték ki az udvarra, meg szétszabatták. Nahát, mast má egykettőre hát meg is történt a lakodalom. Lakodalom után hát szó sincs, kívánkozott a királ ekkis levegőre. Fogta hát a fijatal feleségit, lesé tátak. Befogatott hát egy hintóba, emmennek egyet sétáni. Hát ahogy hajtott, hajtott a kocsis az országúton, eccercsak hallá a királ, hogyhát: „Segiccség! Segiccség! Nézeget. Lássa, hogyhát egy ember a posványba má hónáig, má kezeit így emegette, má annyira le vót sülledve. „Áll meg kocsis," aszongya, „creggy, segicsd ki ászt az embert onnajt." Hát odament, de nem birt vele. Csupa sáros, piszkosan visszagyütt. „Nahát, látom, gyönge fijú vagy," aszongya a kocsisnak. Kiugrott a hintóbú, meg oda. Az öreget fósegitette, kiszabadította. Az öreg meg a fiatal királt belezuzta, meg odaszalatt a hintóhó, királnét kikapta. Etünt! A kocsis, az ottmaratt. A kocsis vissza, meg segített hát a gazdájának. Kisegítette. Hát igen piszkos lett a királ. „Vetkőzz le," aszongya. „Itt, húzd fel az én gúnyámat, add oda a tijedet." Fölötözött hát a kocsis ruhájába. „Csak eriggy haza, mond meg nekik, legyenek türelemmel, ha jövök, akkor negyedmagammal jövök vagy ötödmagammal." Jobbanmondva. Megcsavarta a gyürüt: „Legyek a legidősebbik nővéremnél" Egy irtózatos magas épülethez kerűt. Megát, meg körűnézett. Hát a nő észrevette, a tezsvérgye, az ablakon. De csak akkora volt az ablakná a nő, mint egy kis veréb. De megismerte. Rászót, hogycsak gyere öcsém, aszongya. Hát bement. Hát az ördög nincs idehaza. Pár szót vátottak. „Hogy megy a sorod?" „Elég jó, csak egy hijányzik." - amit a nők igen szeretnek. Eccercsak hát, mint ott tanácskoznak: „Öcsém, meneküli!" Aszongya. „Gyün az uram, mert szétszed téged." „Dehogy fílek tülle," aszongya. Hát bebujt az ágyalá. Jön hát az ördög. Belép. Ekézd szagliznya, szimatúni. „Annyuk," aszongya, „itt idegen van a házná." „Na, kedves uram," aszongya, „miccsináná, ha szegény öcsém meglátogatna?" „No, haja öcséd van itt, ászt nem bánom. Jere elő," aszonta. Kezetfogtak: „Szerbusz sógor! Attá-e már neki valami harapnivalót?" „Nem." 286