Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Na, arra kíváncsi vónék," aszongya. „Na, hát gyere pajtás," aszongya, „meg is mutatom." Mutatott egy iránt. „Csak jó füledd ebbe az irányba, megfogod látni." És tényleg, a kutya má a tetőn ideoda mozgott. De fővótak állítva, - nem tudom-hány, hányse őr. Aki hát megtuggya vigyázni a zsiványokat, annak aggyá feleségül a lányát. Hát asztán visszamentek. Kivette a táskájábú a puskaport. Csinyát egy töltént, beletette hát a csőbe. „Na," aszongya, „most gyertek!" Má akkor az iránt tutta, hogy hol van. Megpillantotta a kutyát, főkapta a puskát: bumm! Kutya meghalt, vége volt. „Nahát, ha a királlányt akargyátok," aszongya, „most kapaszkoggyatok belém." Hát minden karjára hat hat. Megcsavarta a gyürüt: „Legyünk a vár előtt!" Ottermettek. De magas kőfal kerítés volt. Csönd!" aszongya, „segiccsetek föl, majd én körűnézek, hogyan áll itt minden." Hát fősegitették. A túsófelin az udvarra leugrott, meg körűjárta az egész várt. Itt hever egy őr, ott hever egy őr, mindenfelé szanaszét voltak. Visszament hát a helre, ahon fősegitették. Ott is hát egy hevert. Lenyút, kihuszta a kardot, megvizsgáta. „Jó éles," gondúta magába. Akkor osztán odament hát a kőfalhoz: „Eggyenkint," aszongya, „segiccsetek föl egymást. De lazán," monta, „nehogy az őrök meghajják." Ahogyan főfekütt a betyár, az ekapta, hogy segít. A másik kézzé meg „krekk!", a fejit levágta. Testet lehuszta, a kőfalhosz támasztotta, a fejit meg a lábaihosz illesztette. Hát így a tizenkét zsiványt legyilkúta. A mindeniket a falhosz állította és a fejüket a lábáhótette. Hát őr nem mozdút egyse. A kardot szépen visszaillesztette az őrnek a toktyába. Hát mast ő kíváncsi volna a királlányra. Megcsavarta a gyürüt: „Legyek a királleánynak a szobájába!" Hát ottermett. Királleány szépen alutt. Körűnézett mindent. A varróeszköz a királleánnak az asztalon volt. Gyürü, karperec, minden ott az asztalon. Zsebkendeje. Fogta az ollót, kabattya belsejét föhasitotta, beledugta a gyürüt, kesztyűt, zsebkendőt, karperecet, ászt és fogta megin a cérnát meg visszavárta a belsejét. Ement hát a királlányhoz az ágyra. Jó bedobát neki. Jól is esett neki, meg a vadásznak is. De gondúkodott, miccsinájjon. Vissza le a halottakhó. Elővette a vadászbicskáját és sorrament, mind a tizenkettőnek kimeccette a nyelvit. Ászt is valamibe betakarta, meg belegyürte a tarisznyájába. Avva megcsavarta a gyürüt: „Legyek apám sirjáná!" Ottermett! Hát semmiccse vett észre. Ahogy otthatta, az úgy vót. Akkor fogta a puskáját, mindent összeszedett újra. Elment haza. Lefekütt. Reggé megébred, főkel. Még a másikak aluttak. Főzavarta őket. „Mi újság?" kérdi az öregebbet. „Nincs semmi különös," aszongya. Elmegy. Hát a legfijatalabb lánytezsvérgyit akargya főketteni. Nincs! Mer mind a hármat az ördög evitte. Egy szót se az annyának, senkinek nem szólt. Hát letel lett az egy év. Őnekik tovább itt maradások nincs. De, hát a királná mi fordút elő? Az őr megébred, körűnéz. Lássa a tizenkét holtestet. Lássa, hogy a kardnak a kosara véres. Kihuszta. Hát a kard csuppa vér. Elment a királhó, bejelentette, hogy ő levagdata a zsiványok fejeit. Királ kíváncsi vót. Kiment, körünészte. Hát richtig! Itt vannak. Azonna trónörökössé izéte, nevezte ki. De a tizenkét fejet, ászt valami üvegszekrénybe, belettek balzsamozva és odatették. A másik testeket eltemetette. Hát így a napok multak, hetek, hónapok. Hát a királkisasszony mindennap domborul, domborul. Megnyőtt a hasa, mer nekiugrott a kocsirudnak. Hát meglett a gyerek. A királleány mindig tagatta az aptyának, hogy ü nem ismeri el az őrt. „Várgyuk az üdőt," mindig aszongya, „majd eljön az idő." Hát a leány egy szép napon az aptyához fordút. A lányát szerette. „Egy kérésem vóna," aszongya, „apám. Ha igazán szerecc, teljesíted kívánságomat." „Mitkivánsz?" „Ide és ide," aszongya, „épitess nekem egy kocsmát. Én leszek bent a kocsmárosné." Hát a kocsma meg is épűt. Be is lett rendezve. Inni, enni, minden ölég. Szóvá a királleány nem foglalkozott, hanem jelen vót a kocsmába. Nagy bötükkel, irtózatos nagy táblára föliratta: „Mindenki betérhet, minden utas, ha szegény, ha gazdag, ingyen innyi, enni, amit kívánhat." De mesélni köllött. 284