Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát ecce csak hallá: Hupp! Kéménbe leesett egy láb, emberláb. Fogta szépen, meg letette. Visszafekütt. Egy váratra rá leesik egy másik láb. Melléje illesztette. Harmaccor leesik a test. Hozzápasszútatta. Hát leesett egy ember, de darabonként. Eccercsak az illető főtekint: „Na," aszongya, „pajtás, nem fesz?" „Még ezer ördögtű se," aszongya. „Akkor jószerencsét." Ászt kivánta, s avva elment. Hát a juhász reggel fölkelt, foltatta tovább. Betért egy kocsmába. Pár gombja volt, kért hát egy kis ennivalót, innavalót. Többen űdögetek bent, iddogátak. Odament, kivette az új kártyákat, nem vóna-e kedvök valakinek kártyázni ? Hát bizony kerűt. A pénz az ü zsebgyibe ment. Hát így asztán csak foltatta az uttyát, foltatta. Kártyázott. Az egyik városbú ki, a másikba be. Hát utol Iára egy királi városba kerűt. Nagy urakká jáccott ott. De minden pénz ühozzá folt. Hát ott az urak látták, evve nem lehet kifognyi. Aszongya egy úriember: „Na, én tudok egy embert. Ollan kártyás nincs, mint az," aszongya, „kíváncsiak volnánk, ha avva is kitud-e babráni." Hát hová küdik? A királhoz. Ement a királ elejbe. Bejelentette, hogyhát kártyázni gyütt. Hogy hallotta hát, hogy fölség ollan jó tud kártyázni. Bele is egyezett. Améje csak a királnak volt, mindenét elvesztette. Akkor osztán könyörgött a királ, hogy legalább valamit aggyon neki vissza. Hogy ü micsoda szégyenbe maratt most. Aszongya: „Van három lányom. Amelliket akarod," aszongya, „neked adom." De, hát akkor ám igen szurkos, piszkos volt ám a gyerek. Hát az idősebbik lányt hát hivatta. „Mit, apám?" Aszongya. „Inkább kötelet a nyakamra, mintsem ijjen emberhez menni." Megtagatta. Elmehet. Gyün a másik, a középső. Ugyanaszt feleletet atta, mint a legidősebb. Hát egyikse. Gyütt a legfiatalabbik. Elmonta hát a mondókáját, hogy hogyan járt. „Hát terajtad a sor, könyörűjj rajtunk, mer másként végesztünk." „Parancsodra!" Ászt felete neki a lány. Odalépett a lánya elejbe, odavezette hát a juhászhoz: „Itt a lányom keze," aszonta. A lány kezet is fogott vele. Aszongya: „Fönséges királom, momentán nem fogadom el. Visszaadom mindenedet," aszongya, „csak a lányra jóvigyázz." Visszaatta a pénzit, vagyonát, mindent leszórt. „Majd eljön az üdő," aszongya, „maj akkor én értejüök a lányér." Avva eköszönt. Hát megvárta azokat a napokat. Ő úgy intészte, hogy mire a hét év lejár, hogy ü ugyan megint itt legyen ebbe a városba. Hát az üdéje lejárt. Ement a fodrászhoz. Tisztábatetette magát. Elment egy üzletbe, fölőtöszködött. Stramm egy gyerek lett belölló. Akkor osztán beállított a királ elejbe. El is vette a lányát. Hát mikor a lakodalom volt, a két lány nincs. Nem jelenik meg a lakodalomra. Hát hun vannak a lányok? Keresik őket, keresik. Mind a kettő fölakasztotta magát. De gyütt az ördög is, megjelent. Odament hát a juhászhoz: „Na, juhász pajtás," aszongya, „van kincsed, feleséged?" „Van." Aszongya: „Nekem kettő van." Mert a két királlányt az ördög vitte el, mert fölakasztották magokat. 282