Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)
Róza csak később mondta el nekem. „Tuggya, én nem tuttam, hogy maga ojjan kutató, de ez a japán annyira akaratoskodott, hogy ő kutató, mongyam el neki ászt, amit magának. Montam neki, jöjjön maj holnap, mondok valamit. Éjjé asztán beleolvastam egy magyar mesekönyvbe. Hej, másnap hogy örűt neki. Hát csak nem mondom e neki ászt, amit magának. Vigye e észt, gondútam, az igazán magyar, amirű meg mi beszélünk, az úgyis csak alsóőri. Az mindenáron valami magyart akart.") A falubeliek nem tekintettek maguknak valónak, de befogadtak annyira, hogy hamarosan minden-lében-kanál lettem. Végül már annyira jutottam, hogy néha hajnalban bekiáltott valaki ablakomon: „Doktor, menünk a mezdöre, gyün maga is?" És én mentem. Átéltem a munkát, megéreztem az eszközt, magnó nélkül is mindent megjegyeztem. Arra is rájöttem, hogy a munkának is meg van a maga, sajátságos kommunikációs kultúrája. Mindazonáltal egyet sikerült nehezen elérnem, és ez a padlásra való feljutás volt. Bevallom, hogy a népi építészet kutatása sohasem érdekelt különösebben. A ház számomra azért volt csak fontos, mert benne zajlott le az élet egy része. Az emberek a házban éltek, a padlásra meg az a limlom került fel, ami az életből kiszorult. 1938. után volt itt egy időszak, amikor a hatóságok mindig a padláson kutatgattak és ennek emléke még nagyon eleven volt. Bemehettem a házba, kamrába akkor is, ha senki sem volt otthon, csak a padlás maradt tiltott. Mit tehettem, elkezdtem a tetőszerkezet után érdeklődni. Ja, ha csak a tetőszerkezetre vagyok kíváncsi, azt megengedték. Fel is mentem, de máig sem tudnám a tetőszerkezet kérdéseit megválaszolni. Megtaláltam viszont a füstöskonyha edényeit, a régi, levetett ruhadarabok mellett azt az oklevélanyagot is, amelyik az utolsó két évszázadot válaszolja meg. A három generáció után összetalálkoztam a meghalt korosztályokkal. A házassági szerződésektől kezdve az adóslevelekig, amelyek száma a múlt század közepén egyre jobban növekedett, megtaláltam az örökösödési szerződéseket, leltárakat, meg miegymást. Itt-ott akadt egy halottaslepedő is, amelynek vásznát ugyan a háború alatt felszabták, a hímzett részét pedig feldobták rongynak. Fényképért cseréltem be őket. (Nem Alsóőrön történt, hanem az egyik Lapines [Lafnitz] melléki evangélikus faluban, hogy ily módon egy délután két eredeti Luther-Bibliát menthettem meg az utókornak.) Nem a gyűjtő ember szenvedélye diktálta ezt nekem, hanem a miért keresése. Az is fontos volt, hogy valami, ami még használható volt, miért került fel a padlásra. Mint már említettem, Őriszigeten is hamarosan otthon lettem. Ott is sikerült Teleky Béla nagytiszteletű úrék segítségével az életforma központi személyiségeit megtalálnom. A fiatal korában legendáshírű vőfélyből, Ritzinger Guszti bácsiból, ugyanilyen hírű násznagy lett, aki még nyolcvan éves korában is olyan kedvben volt, hogy néha még a nap járásáról is elfelejtkeztünk. Apja még a kiskarasztosi (Kleinbachselten) német nyelvű magyar parasztnemesi evangélikus községből került ide. Fia már a nyelvet is elfelejtette. A falu legrangosabb embere volt, akinek öregségében más lett a világ, a fiatalokkal nem tudott már egyetérteni. Afféle hagyományőrzőnek tekinthetnénk. Ezt az sem cáfolja meg, hogy a szemben levő házból hozott feleségével együttérkező festett ládából istállójában répáskiszni lett. A tarka virágok között ott állt: „P. M. 1845." Utánanéztem az anyakönyvben, ahol az állt, hogy nemes Pathy Mária ebben az évben esküdött örök 27