Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ne mindig az egyformát, mert má a divatok ugye, mindenfille előfordúnak." „Jól van fijam," aszongya, „majd a felesígem elkészít mindent," aszongya „emehecc." Mikor hát rendbe vót, aszongya a mester a fijunak: „Gyere ide fijam!" (Mast én megfeledkesztem hogy én előbb rágyújtottam." A mesemondó megjegyzése, amikor elvesztette a fonalat.) Kihívta. Adott neki két nyulat. Két arannyulat. „Elmehecc," aszongya, „de ezekre vigyázz, mint a saját szemeidre. Gondozd őket." Na, hát jó van. Mennek, mendegélt hát a segéd. Kivel találkozott? Egy grófkisasszonnyal. Hát a nyulak meghat a karján. A grófkisasszony meglátta a nyulakat. „Aggyá el. Amit kér, megfizetek érte." De ő sehogyse. Hát mér adná oda. „Hát," aszongya, „Isten nevibe, ha eccer megengedi, akkor odaadom." Hát a lány abba is beleegyezett. Hát, hogy a lány szépen volt öltöszködve, aszongya: „Kisasszony, ne feküggyön le, mer piszkos lesz a ruhája," aszongya, „maj én fekszek le, oszt" aszongya, „tisztánmarad a ruhája." Hát a segéd lefekütt, a leány meg hegyibe. Hát úgy végeszték a dolgot. Végzett. „Hát aggyá oda a nyulat!" „Dehogyis adom," aszongya, nem én tettem meg magának, hanem maga tette meg nekem." Ászt felete. „Hát akkor mégeccer. Mast én fekszek le." Hát a leány először meg a hegyibe maratt. A szabólegény megtette másoccor. „Na, hát mast add!" Aszongya: „Mast kvittek vagyunk. Eccer maga tette meg, eccer én." Avva fogta magát a szabósegéd, ment tovább. Ment, mendegét. Kivel találkozik? А к irai lánnyá. Annak is igen megteccettek a nyulak. ígért a világon ais mindent neki. Sehogyse atta. Egyszer csak megszóllant a szabósegéd: „Királkisasszony," aszongya, „ha három kérésemnek ölögettesz, akkor odaadom," aszongya. „Mit kivan?" „Ne restejje," aszongya, „mutassa meg a térdeit." Hát a lány nem sokat gondúkodott. Föhúszta a szoknyát. „Tessék!" Minden térdire rá vót sütve a nap. „Mi a második?" „Gombúkoggyon ki, mutassa meg a melleit." A lány ászt is megtette. „Hát a harmadik?" „Mutassa meg a micsodáját?" A leány abba is. Főhuszta, megmutatta. Ott meg hát a két féhód volt. Átatta a nyulakat. Ment tovább. Beérkezett hát a nagy városba. A táblák kivannak téve legtöbbnyire ugyebár, miféle mester. Hát betért egy szabómesterhez, kaphatna-e munkát. El is fogatta: „Kapsz munkát." Hát ott dolgozott. Hosszú üdejig ott volt mint hát segéd. Valami portékát szállított egy napon haza egy hászhoz. Lássa a plagátokat, hogy ki van irva: hogy a királ minden férfit tizennyóctú harmincig meghív. Legyen az szegény, gazdag, az mellékes. Aki megtuggya mondani, hogy a lányának micsoda jelei vannak, annak aggyá feleségül. Három nap lehet jelentkezni. Hát két nap a szabósegéd egy szót sem emiitett. Harmadik nap aszongya a mesternek: „Mesterúr," aszongya, „engeggyen nekem máma szabad időt, elmegyek ide és ide." „Hát ostoba," aszongya. És fogta magát, meghat elindút a királi palotába. A sok nép ott hát egybe vót. Egyenkint költöttek ott hát bemenni. Ott az urak fogatták meghat a királlal. Hát valahára űrá is kerűt a sor. Előttö egy zsidó volt benn. Mikor hát az a szabósegéd bement, a zsidó meg az ajtóba: „Mit tud hát ez?" gondúta magába. 278