Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

„Tudok ám," aszongya, „én tudom, hol van a fekete város. Ott ütötték el a lábomat," aszongya. „Na, hát" aszongya, „akkor szedd össze a sátorfádat, észt a két embert kisérd oda." Összecsapta a kezeit: „Csak ászt ne, csak ászt ne," könyörgött, „merha ű odakerül, elütik a másik lábomat is," aszongya. „Na," aszongya, „nem köllesz a városba bemenni, csak a közeliibe és mutasd meg, hogy hol fekszik." Hát avva osztán mekköszönte. Elmentek. De bizony a rókakoma megmutatta, de el is tűnt. Hát ezek asz első hászhoz, mint amint a városhoz érkesztek, betértek. Egy szép, friss épület volt. Hová mentek? Egy vén boszorkányhoz. Az elmonta neki a mondókáját, hogy hogyan vannak itt a tündérlányok. De üneki is egy igen szép leánya volt. Erővé ászt akarta, hogy ászt vegye el a királfi. Mutatott neki kádakszám az aranyat, gyémántot, ezüstöt, mindent, hogy észt mind a lánya kaptya meg, ha elveszi. De sehogy se. Látta, hogyhát semmirese megy, a vén boszorkány. A lant otthatta, az inassá meg kiment. Az inast föbisztatta, hogyhát tegye meg a kárt, hogy többet sohase talajjá a Tündér Ilonkát. Adott neki, minthát valamikor gyerekek csinatak, ollan kis tollpuskát és avva lodösztek, hát ollan kis puskát adott neki, meg egy doboszkát, kenőcsöt. Hát a tündérlányok nem lesznek tovább itt, mint három nap. Azután eltűnnek. Itt és itt van egy kert. Ott csupa arany volt minden. Egy kis tő volt. Odajönnek mindennap fürödni. Hát igyekezzen hát az inas, hogy mikor figyel, hogy avval a toUpuskával szemeközé spriccőljön. Elaluszik. Azután kennye meg a szemeit kenőccsé, akkor fölébred. Hát az inas észt követte. Mind a három nap. Hát nem beszéhetett vele, mert az idő lejárt. Híjába volt. „De harmadik nap," az inasnak annyit mondott, „Ha fölébred, húzza ki a kardot a hüvelbü. Ott rá lesz irva, hogy ki volt ennek az oka, hogy ű nem beszélhetett." Az elóvasta, meg mingyá egyet suhintott, meg az inasnak a fejit levágta. Hát visszamegy a boszorkányhoz. Ott nem volt hatalma. Annyit mondott neki a boszorkány, aszongya: „Távozz, mer még leckét is adok." Ászt felete. Avva a királfi elment maga. Ment, mendegélt hónapokhosszat. De semmi eredményre nem jutott. Hát megunta az ilettyit. Ahogy ment az országúton, fogta a kardot, ásott egy kis lukat és abba a kardnak a foggantyúját, hát hüvejjit vagy hogy mongyuk, beleillesztette. Meg a szivit nekitette a kardnak, hogy keresztűszurja magát. Mikor ászt cselekenni akarta, egy hangot hallott: „Királfi létedre öngyilkosságot akarsz elkövetni?" Körünézett, de senkitse látott. Fővette a kardot, újra bedugta a hüvellibe. Ment tovább. Nagy hegyek közé kerűt. Hát, mint a hegyek között mászkál, eccercsak mit látott? Volt egy nagy luk a sziklába. Benézett. Mit lát benne ? Egy oroszlánt, egy sárkányt. Azok ott marakottak. Megállt. Figyelte ükét. De azok csak birkósztak. Eccercsak rájokszólt: „Mit birkósztok itt? Nincs ölég heletek, hogy bíkíbe is megmaradhatnátok?" Akkor abbahagyták a birkózást. Az oroszlán megszóllant. „Tik is ollanok vagytok," aszongya, „nemhogy főfalnátok, hogy ecce vége lenne az életnek." Aszongya: „Hohó," aszongya az oroszlán, „mink is emberek vótunk, de mast nem azok vagyunk." „Hát mér birkósztatok?" Aszongya neki az oroszlán, aszongya: „Én előbb idekerűtem hát, mint a sárkány és ü akarja az elsüséget. Mast má," aszongya, „hét éve, hogy itt birkózunk éjjé, nappa. Nyugtunk nincs. Csináll kosztunk igasságot," aszongya, „akkor mink is eljuthatunk, ahova akarsz jutni." „Na," aszongya, „akkor tessék kisétálni a barlangbú." Mutatott egy hegyet. Aszongya: „Most mennyetek arra a hegytetőre, majha én harmaccor intek a kendőmmel, akkor indujjatok meg. Amellik előbb ideérkezik, azé lesz az elsőség." Hát ugye hétévig birkósztak. A sárkány igen ki volt fáradva, pedig hát röpűni tudott vóna. Beszorút két ág közé egy fán. De az ott kínlódott, kínlódott mire kiszabadút, az oroszlán elfoglata a helet. Hát ü kapta meg az elsőséget. „Na," aszongya, „gyere". Bevezette a barlangba tovább. Két rongyos bocskor hevert ott. Aszongya: „Észt kapod ajándéknak," aszongya, „ezekbe lépj bele és mond neki: Hipp, hopp, legyek ott! Abba a pilluiatba," aszongya, „otteremsz." 247