Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Akkor asztán keszte a port vizsgáni, kutatni, merre lássa a lábnyomokat. Hát megtaláta. Avva utnakindút, ment. Eccercsak egy hászhoz irkezett. „Ebbe a házba betérek, megnézem, mi van itt a házba." Hát, mikor bemegy a házba, láttya két nőt, akit ű megszabadított. „Hol vannak hát ezek a pribékek?" aszongya. „Vadászni vannak ott. Gyerünk," aszongyák a lányok, „menekültünk, hogy ne is lássuk őket." „О, nem," aszongya a királfi, „én ezekké leakarok számúni. Ezek mekkellenek bűnhődni a tettekér." Hát meg is érkesztek. Mindegyik hozott egy őzikét. Meglátták a királfit, az őzeket ledobták, elejbeborutak, meg pityeregtek bocsánatér. „Eccer," aszongya, „megbocsájtok, de ha lekkevesebbet mégeccer elkövettek," aszongya, „akkor halálfijai lesztek." Avva fogták magukat, utnakindútak. Otthaltak mindent. Tehát visszafelé. Örűt, hogy három lányt vihet most haza, hogy megtuggya mutatni a két báttyának, ha má ollan gyávák vótak, nem tuttak asszontszerezni, hát én vüszek nekik. És egy ellenkező utón szépen ballagtak, ballagtak, még hát haza nem érkesztek. Megérkesztek. A szülők nagy örömmel fogatták őket. „Hát ezek," aszongya az édesaptyok, az öreg királ, „ezek mik?" aszongya. „Ezek," aszongya, „a szolgájim." Asztán emonta a mondókáját. „Micsoda büntetést kívánsz," aszongya, „nekik?" „Egyellőre," aszongya, „a tornyot." Hát valami torony volt, az valami nagy börtön. Oda zárassa be ükét. Hát az meg is történt. Aszongya: „Nézz ide," a két báttyának, - meghítta ükét, - „itt hosztam három nőt. Tehát mindegyiknek," aszongya, „joga van egyet vállasztani. De az első," aszongya, „én vagyok. Ászt hát egyik ne kivánnya, amit én kívánok." Ugyebár. De nem volt üdéje vállasztani, hanem akit legelőször a kígyók közül kimentett, az átölete és megcsókúta a királfit. „Hát, te lesz az enyim," aszongya. Hát úgy a másik kettő ászt a két tezsvért választhatta magának. Hát együtt tartották mind a hárman a lakodalmat. Boldogok lettek. Azok étek, hátak. Igen boldogok. Ha meg nem hátak, ma is élnek. . 11. A TÜNDÉRKAPITÁNY Hát valamikor régesrégen volt egy gabonakereskedő. Egy kösségbü horta a gabonát mindig a városba. A város meg valami mélségbe volt lenn. Szóval lapon. Háthogy erősen fékeszni köllött, ha lement a városba. De mindig korahajnalba érkezett a városba. Egy szép napon, ahogy megy, ahogy a lovaji mentek, ő a kocsin űt, a lovaji megátak. „Mi történt itt?" Leszát a kocsirú. Körűnézi a kocsiját, mi baj történt, hogy a lovaji megátak. Hát semmiccse látott. Lovajit megtapogatta, kocsit körül vizsga ta. Semmi baj nincs. Fogta a lámpát, meggyújtotta és elmegy. Mit lát ? Egy kis csecsemő fekszik az utón, póllába. Fővette hát a gyereket. Ekezdett kijabáni: „Ki van itt? Kije a gyerek?" Senki nem jelentkezett. Fogta aszta kis szegény kis gyereket, főtette a kocsijára. Bement a városba és a gyereket bevitte hát a városházára. „Itt talátam," aszongya, „egy gyereket. Fogaggyak kegyelembe. Ha az annyát nem talájják meg mához egy hétre," aszongya, „én a kőccséget megfizetem és a gyermeket eviszem." Hát ük magtalanok voltak. Hát anyára nem talátak. Következő pénteken elvitte a gyereket. Hát a világon ászt senki nem tutta, hogy a gyermek meg van-e keresztűve, nincs-e. Semmiféle irat nem volt. Tehát Péntekre keresztűtette. Péntek lett a neve. Az, amikor a gyereket meghoszta, a felesége: „Te kutya kurafi, egyik, másik." Hát az urát lehorta. Nagynehezen hát letutta csillapítani a feleségit. Elfogatta hát a gyereket. Ápúta. Gyerek nőtt, 242