Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

szék haza neki." Pedig már akkor Isten tuggya, hányezer köbméter a hónnya alatt vót. Rászta a fejit. „Na, öregapám, ászt mégse hiszem el, hogy maga könyeret akar süttetni, ennyi fát összeszenni." Aszongya: „Tuggya mit, öregapám, én adok magának, ha velemjön, minden napra öt forintot." „Heles fijam," aszongya, „dé először à fát hazaviszem." Avva az öreg etünt, de hamarosan vissza is ért. Hát mentek ketten. Mentek, mendegétek. Kiértek az erdő szélűre. Ott meg egy vadász a puskát rájoktarcsa. A királfi elszólla magát, aszongya: „Bocsánat, vitéz," aszongya, „nem vagyunk mi rosszemberek, ne lűjjön." „Ó," aszongya, „bocsánat urajim, eszembe sincs, hogy magokra én lűjjek," aszongya. „Ezerötszáz lipést kiléptem," aszongya, „a bokron ül egy lepke, annak a jobb szemit szeretném," aszongya, „kilűnni." „Ejnye," gondúta magába a királfi, „e megint jó lenne." Aszongya neki: „Hát vitéz uram," aszongya, „ha elfogaggya a kirésemet, öt forintot ajánlok minden napra, amig énnálam lesz." „Hejes," aszongya. „Emegyek." Hát lettek hárman. Mentek, mentek, mendegétek, elérkesztek a tengerpartra. Elég az hozzá a Feketetenger höz. Ott meghat neki vót iramodva egy ember, hogy beleugrik a tengerbe. Rászólt a királfi: „Mit akar uram, csak nem akar öngyilkos lenni?" „Ó," aszongya, „dehogy akarok. Átakarok ugrani a túlsó partra," aszongya. „Ejnye, ejnye," aszonta, „ez mégiscsak valami. Ha elfogaggya a kirésemet, fizetek öt forintot minden napra, ha velemjön." Eis beleegyezett. Lettek má négyen. Hát asztán mentek, mentek tovább. Tengeren átjutni nem lehet. Hát eccercsak egy szakadék lett a tengerbü. Mennek a tengerparton hát tovább. Ott egy férfi áll kint. Gondúkodott: „Miccsinál ez?" Hát eccercsak megpillancsák, hogy egy malom áll. Hát közelebb érkeztek. Aszongya: „Miccsinál maga?" Aszongya: „Uram," annyit látott, hogy a két orraluktyába dugó vót. Ászt feleli hát a molnár, aszongya, „egykicsit a dugót meghúzom," aszongya, „akkor fújom, avva hajtom a malmot." Vízimalom vót, de ű atta az erőt. „Na," aszongya, „ászt mégse hiszem," aszongya. Hát ott hevertek azok a régi malomkövek, mint valamikor hát vótak. Nem? „Na," aszongya, „próbálla meg ezeket a köveket, hogy birna-e," aszongya, „velők fújni." Az meghuszta az orraliktyábú az egyik dugót, eggyit fujt. Azok a kövek eltűntek, hogy még máinap se esett vissza egyse, úgy eltűntek. „Ej, uram," aszongya, „de jó szolgáltaot tenne maga nekem, ha velem jönne. Öt forintot ajállok minden napra." Ais elfogatta. így lettek öten. Mentek, mendegétek. Eccercsak elértek hát egy királli városhoz. A királli város gyászba vót. Betértek hát a városba. Első dolguk az volt, hogy betértek egy kávéházba. Kérdik a kávést: „Mi újság hát a városba?" „Ej, urajim," aszongya, „nagy baj, nagy újság van. Itt a királlunk," aszongya, „gyászútassa a századik vőlegénnyét. Már kilencvenkilencet karóbahuzatott, már a századikat gyászútattya." „Hát hogyhogy?" „Hát egyikse vót képes," aszongya, „amit a királ föladott, végrehajtani és karóbahuzatta." Hát ott osztán megvótak. Ittak, ettek. Eccercsak a királfi aszongya: „Gyerünk!" Elindútak. A vadászt főkütte a toronyba, ha valami baj lesz, ü ott célbatuggya fogni ükét ugyebár. Lelövöldözi ükét. A másik hármat magávavitte. Betértek hát a királli palotába. A királlán fogatta ükét. Köszönt jónapot és mongya hát a mondókáját, hogy mér jött. Hogy a királleánt szeretné mekkérni. Ászt feleli a királleány, aszongya: „Uram, menekültének. Nézzenek oda," aszongya, „kilencvenkilenc kérőm volt," aszongya, „apám mind karóbahuzatta ükét. Nem volt képes egyikse a kívánságát teljesitteni. Hát jobb, ha előbb menekűnek, minthogy hát a királfi odakerüllön." „Ó," aszongya a királfi, „előbb szeretnék az édesaptyával beszélni." Hát száz szobája vót a királnak. A századik szobába tartószkodott. Csengetett az édesaptyának. Az édesaptya megjelent. Fogatta ükét tisztességesen. Kijelentette, aszongya: „Fijam, te vagy a századik. De, ha a kívánságomat nem tudod tejjesiteni, te is odajucc, ahol azok vannak," aszongya. Rámutatott a kilencvenkilenc fejre. 238