Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

Hát jó van. Mast három nap tartott a lakodalom. Lakodalom után az urak összeszótak egy kirándulásra. „Emennyünk vadászni." Hát kimentek valahová az erdőbe vadászni. Hát a fiatal királnak egy aranszőrü őzike jelent meg. De akármiccsinát, nem tutta lelűni. Mindig úgy maszkát, hogy a fa mindig akadék vót. Nem tudott rálőni. Hát addig csalta, csalta, míg besötétedett. Hát jó van. Ezek hazamentek a fijatal királ nékű. A fiatal királ meghat leüt és tüzetrakott, hogy kicsit falatozzon, mer egész nap nem evett semmit. Hát a tarisznyába vót. Kiszólította a három állattyát. Azok lekupolottak, kesztek falatozni. Eccecsak egy hang, egy vénasszonyhang, fönn vót egy a fán, kezdett ott pityeregni : „Ja, jaj ! De izélek, fázok!" ' „Na," aszongya neki a királ, „ha fázol, gyere le, melegeggy!" „Nem merek, az állataid szétszabnak." „Nem bántanak az én állataim senkit," aszongya, „nyugottan legyühecc." „Nem merek," aszongya. Letörött egy darab ágat és ászt ledobta. Aszongya: „Fönség, tegye ászt az ágat az állatok elejbe, akkor megvagyok védve." Szótfogadott. Odatette ászt az ágat. Az állatok fölátak, kűvéváltak. Őtet meg fogta a boszorkány, meg vitte. Hát nincs királ! Most hát ez megtörtént, a királné hát gyászháborút. Jászút. Megérkezett hát a báttya a célpontra. Ahol ki volt tűzve, hogy találkoznak. Nem gyütt. A kések tiszták. Hát íletbe van. Fogta magát, hát emegy elejbe. Maj talákszik. Bekerűt a városba. Bement abba a kávéházba, ahova az öccse szokott menni. „Mi ulság van itt, hogy il len nagy gyászba van a város?" Hát a kávés emeséte az egész dogot, hogyhát mi történt itt, hogy a fiatal királ eltűnt. Hogyhát ugyanillen ember, mint ű. Hogy a két tezsvért ekkülömbösztetni nem lehetett. Lova egyforma, tarisznyájuk, fegyvergyök, minden, állatok. Hát ott beszét. Fogta magát szépen, bement hát a várba. A királné úgy fogatta, mint saját urát. Nem ismerte meg. Hát ott ettek is, ittak is. Kerűt sor a lefekvésre. Le is feküttek. De az illető a kargyát ászt leoldotta és az ágy közepibe fektette. - Az annyit jelent, mintha a lovak között, strájfának mondgyák, hogyhát az a védő. Hát ez úgy. Nem szót semmit az asszony. „Csak mér teszi ezt a kardot ide?" Hát ű mindent a kávésná hallott. Reggé, mikor tőkétek, aszongya a királnénak: „Jelencsd be az uraknak, emegyünk vadászni." Hát rá is szetté. Az urak megin arra a helre mentek, ahun hát az öccse vót, hogy kinn vótak. Éppúgy megjelent az aranyőzike, mint az öccsinek. Őtet is arra helre csalta az őzike, mint az öccsit. Ugyanarra a pontre. Ott leült. Ais kiszólította az állattyait. Megrakta a tüzet. Adott nekik harapnivalót. Megjelent a vén boszorkány. Annak is ott jajgatott, hogyhát fázik. „Ha fázol, gyere le. Itt melegedhecc." Ja, de az asszony csak kukoricázott, kukoricázott. Megin odadobta az ágat. „Majd adok én neked ágat!" Visszadobta. Ragatta a puskát, - mert tanút valamit útközbe, - a boszorkánnak! „Ha nekem," aszongya, „öt percen bellii nem lesz itt az én öcsém, meg az állattyai nem ának úgy előttem, mint az enyimek," aszongya, „mingyá véged van." Abba a pillanatba egyszerre, mert ott mind tüskeerdő vót, hogy ott még egy egér is bajosan tudott menni, mikor a fegyvert rászegezte, hogyhát esüti, abbú a tüskébű a világon a legszebbik virágkert lett, éshát az öccse szépen sompolgott. Az odament. Mikor ecce az öccse megvót, akkor a két medvét nekiengette: „Mast ászt a piszkot szeggyétek szét." Ászt tönkretették. Hát osztán hazamentek mind a ketten. Akkor is üressen mentek haza a vadászokkal. Megin nem vót hát királ. Hát kéccségbe vuotak. Hát eccecsak betoppant. Csak nészte a két tezsvért. Nem tutta, mellik az ura, a felesige. Nem ismerte szét ükét. Úgy köllött kérdezni : „Hát most melliké vagyok." Hát osztán jelentkezett. Akkor mekkértte osztán hát a sógorát, hát a magyarember úgy mongya, hogy mértette ászt a kardot. Aszongya: „Mert tilos az érintkezés! Azér tettem oda. Az ászt jelentette." 227