Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

ezek a puskát, hogy lelövik a nyulat. A nyúl föáll két lábra, megszóllant, aszongya: „Kegyelem? Ne lőjjetek agyon. Van két kis fiam, ászt nektek adom." Hát bele is egyesztek. Tarisznyájok van. A kis nyulfijat mindegyik fogta, meg a tsrisznyájába tette. Mentek tovább. Mennek egy jódarabig. Megin gyün a róka. Arra is puskát ragannak. Ais kegyelemér könyörgött: „Van két kisfijam, odaadom. Kegyelmezzetek meg." Elfogatták a két kis rókafijat. Mennek tovább. Gyön ám a medve. Először meghökkent a két fickó. Rákapták a puskát. Megállt, kegyelmet kért: „Van két kisfijam, nektek adom." Hát így lett mindegyiknek három allaitya. Most hát mentek, mentek. Az erdőbű kiértek. Hosszi utakon mentek. Eccecsak az út kétfelé vallott. Egyik ment jobbra, egyik balra. Megállt az idősebbik. Aszongya : „Te öcsém, most elváltunk egymástul. Amerre kivánsz, menny. Meg én is." A fi jat alábbi к aszongya: „Tudod-e mit, bátyám? Neked is van bicskád, nekem is. Enné a fáná," aszongya, „leszúrjuk a bicskát. Mához egy évre ide visszatérünk. Amellik előbb ideér," aszongya, „az húzza ki a bicskákat. Ha egyik rozsdás, az az illető elpusztut. Ha tiszták, akkor életbe van. Akkor mindaddig várjon, még asztán összejönnek." Evve az idősebbik elment balra, a fijatalabbik jobbra. Hát a fijatal beérkezett egy városba. Bement a belvárosba. De gyászba vót a város. A kávéstú kérdi, mit gyászúnak hát itt a városba. Hát mongya, hogy a kirájnak van egy lánya, ászt egy hétfejű sárkánynak kölli adni. Ezen és ezen a napon. És magyarászta, aki a lányát megmenti, az feleségül kaptya. Hát a gyerek spekulát, spekulát. Ottmaratt. Kért szállást. Mikor elgyött az idő, fogta magát és ment e, kiment a sárkány elejbe. Kieresztette a medvét a táskábú. „Tépd széjje!" aszongya. Szét is tépte. A tönkretette a sárkányt. „Vissza a tarisznyába!" De, hát kileste az alkalmat az udvarkapitány. Ugye hát a várba volt a parancsuló. A kiráj, mikor látta, hogy a lányát valaki megszabadította, intett. A menet visszament, a fijatalokat otthatta. Útközbe egy kápolna volt. Hát a fijatalpár a kápolnába leült, ott egyet pihennek. Hát, észrevette, hogy a menyasszonya szunnyadozik. Hattá. Kiszólította a nyulat a tarisznyábú: „Strázsájj! Hogy ide senki ne férgyen." Ő is elalutt. A nyúl hát természetes megunta. Szót a rókának, hogy „vigyázz!" Ais megunta. Kiszólította a medvét. A medve is vigyázott: elalutt. Az udvarkapitány odasurrant, evágta a legénynek a nyakát. Egy sikitás volt, mikor hát a menyaszszony meghallotta. A medve megébrett. „Mi baj van itt?" Hát törűgette a menyasszony a vért a zsebkendőjivel. Hát most ekesztek, mind a három állat eccerre összegyütt. Hát a nyulat váduták, hogy mér atta át a szolgálatot. A nyúl megin fölát két lábra, elkezdett könyörögni. - De a menyasszonyt elvitte az udvarkapitány, a legény meghat ottmaratt. - A nyúl kegyelemér könyörgött a medvének, mer halálraítéltek a róka, meg a medve. Aszongya a nyúl: „Ne báncsatok. Talán még lesz segiccség," aszongya, „én emegyek, hozok hamar varázsfüvet és mekkennyek, talán jó lesz." Sikerűt is. Megmentette a legént. Avva hát a legény főket, foltatta az uttyát. Itt meg hát hogy ki vót téve, azé a felesége hát, aki megmentette. De a lánnak az udvarkapitány nem köllött. Hát az aptya mindig kinoszta. „Apám," aszongya, „egy éven belül, akármiccsinász, nem esküdök meg." Hát kitüszték ászt a napot, hogy egy évre rá lesz az esküvőjük. Hát jó van. A legény meg hát ment, ment. Pénze mindig vót, mer mindennap egy arany odakerűt. Mikor kiszámította, halt!, ennyi idő köllött ide, most ennyi idő köll vissza, megfordult. Vissza! Bement ugyanabba a kávéházba, ahol legelőször vót. Akkor örömre vót a város kiizéve, lobogósztatva. Hogy hónap esküszik a kiráj lánya. Hát a kávés megmagyarászta. Aszongya neki az a fickó: „Uram," aszongya, „fogaggyunk fő, hogy én is eszek abbú a levesbú, amit holnap a kiráj elejbe tesztnek." 225