Gaál Károly: Aranymadár. A burgenlandi magyar falvak elbeszélőkultúrája (Szombathely, 1988)

a Jézus. Ollan gyorsan ment. Akkor nézett a mester. Aszongya: „Mester úr, tuggya-e mit? Ászt a táblát unnat vegye le," aszongya, „mer maga nem a mesterek mestere, hanem én vagyok a mesterek mestere." Ja, de hát avva nem elégedett meg. Egy szegény cigány vezette pár napra rá a lovát vasatatni. De ezek figyeték a kovácsot. Foggya hát a mester a kést, lemecci a ló lábát. Hát a ló ekézd vérezni. Hijába ragasztotta, míg megvasata. De nem tutta ám visszatenni a ló lábát. Asztali Jézus odament a Péterre. Fogta a lábat, vissza. Aszongya: „Többet észt meg ne csinájja." Letiltotta. „Mer," aszongya, „én vagyok az Úr, én megtudom csinálni, de maga sose ászt, amit én csinálok." Oszt belenyugodott. e) Hát asztán megint továbbmentek. Elérkesztek megin egy faluba. Ahogyan hát tanakottak, egy házná hát lakodalom lett. A Pétert meghítták, a Jézust nem. Hát Péter ement, jóllakott. Arrú megfe­ledkezett, hogy a Jézusnak is vitt volna valamit. Hát mikor hazament Péter, kérdi a Jézus: „No, nekem nem hosztá semmit?" „Nem, Uram," aszonta, „igen jó ment a mulaccság, ki gondút másra." Hát hamarosan megin meghítták egy másik lakodalomba a Pétert. Jézust ott se. Hát az edényeket az asztalon má ekészitették. Sürgött, forgott a vendígség ott. Eccecsak semmise lett. Minden etünt. Akkor a nép ekeszte a kezejit összefoglani, meg hát jajgatott: „Istenem, segiccs!" így, meg úgy." Il­ién gyalázatot." Hát a Péter hazaszalatt, mongya hát az Úrnak, hogy mi, hogy. „Ja," aszongya, „hát tik az Urat csak akkor ismeritek, mikor nincs, ha jó sorotok van, akkor nem igazútok e hozzá az embe­rek." f) Hát asztán akkor megin mentek hát tovább. Elérkesztek egy faluba megin. Kvartéit kértek, szállást. A paraszt aszongya: „Itt van szép hol," aszongya, „ketten megfértek." Mint hát valamikor voltak a szobákban azok a nagy cserépkalhak. Osztán volt egy köz, ászt szurdiknak hittak. „Hát ott van hel a melegen, itt mast pihenhettek." De mekkérte ükét, ű ád szállást, ha reggé csípűnyi segítenek neki. Csépűni. Hát a Jézus megígérte. Hát a Jézus fekütt szóvá jobban bellii a falná, a Péter szérrű. Ja, a paraszt akármiccsinál, ezek nem kenek fő. Fogott egy jó suhánkát a paraszt, Pétert jó erámúta. Avvót szérrű. Hát annak jó odamosott. A paraszt kiment. Aszongya Jézus: „Te, Péter, most feküggy te oda," aszongya, én fekszek oda, hagy kaptyak én is." Begyütt a paraszt. „Hát nem ketek fő? Megájj, te kutya," aszongya, „hát ennek előbb attam." Mast megin a Péterre kerűt a sor. Hát az duplán kapott. A Jézus megszabadút. No, osztán Jézus aszongya: „Na, hát kellünk fő." Ott vót reggeli, megreggelisztek. Ementek a pajtába. Körünézett. Aszongya: „Tuggya-e mit, gazduram? Van gyertyája?" „Van." „Na," aszongya, „akkor hozzon egy szál gyertyát a pajtába." Hát akkor az szótfogadott neki. Hát a pajta közepin állította észt a gyertyatartót, a gyertyát bele. Meggyújtotta. Aszongya: „Mast csak szórgyák a kévéket!" A Jézus rátartotta, meg tovább. A szem kiesett. A Péter fe. „Mast tanútam valamit, hogyan kö csépűnyi. Maj keresek pénszt." Hát mikor megtutta a nép, hogyhát mi újság, hogy ezekné a cséplés ojjan gyorsan megy, a Pétert meghítták csépűnyi. Ammeg mindent lángbaboritott. Szegény embernek mindennye elégett. Hát onnaj lógni költöttek. De a Jézus nem avatkozott bele. g) Na, hát mennek, mendegének. Fekütt a fődön egy krajcár. „Péter," aszongya Jézus, „vedd fő, itt egy krajcár hever." Péter intett a kezive egyet. „Mi az a krajcár?" Továbbmentek. Jézus meghat közbe valahogyan ecsipte a krajcárt, fővette. Hát asztán mentek. Egy asszony cseresnyét árút. Jézus odament. „Mennyit ad egy krajcárér?" „Tíz szemet," aszongya. Hát vett tíz szem cseresnyét. Hát ahogy megy a Jézus elő, a Péter utána. Jézus mindig egy szemet leengedett a fődre. A Péter meg lenyút, meg fővette, meg szemenkint megette. Mikor a tizedik szemet fővette, aszongya neki a Jézus: 223

Next

/
Oldalképek
Tartalom